Harmincnégy éve, az első szabad választás – az IKEA korabeli reklámja szerint: az első szabad választék - óta durvul. Nagy utat tettünk meg: ma már legfeljebb pajkos bóknak tűnnek a harmincnégy évvel ezelőtti durvaságok. Rendben, az SZDSZ plakátjaira felfirkálódott egy-két kesze-kusza Dávid-csillag, de mi ez ahhoz képest, amikor maga a kormány kommunikál, uszít, hergel a nácik plakátkampányainak formanyelvén?
Egyre durvul tehát, sok szót nem is érdemel (talán még annyit, hogy anno egy Gyurcsány nevű miniszterelnököt kiátkoztak, amiért hazudott a kampányban a költségvetésről – most előbb lesz az embernek ötöse a lottón, mint hogy kifogna egy hazugságmentes napot az utódjától); beszéljünk inkább az okokról. Ezen a tájon a politika elsősorban üzlet – amikor Orbán Viktor azt mondja, hogy nem foglalkozik üzleti ügyekkel, az pont annyira igaz, mint amikor vagyontalannak próbálja beállítani magát; egyébbel nem is foglalkozik, csak az üzlettel. Megtanulta: a hatalomból lehet a legnagyobb pénzt csinálni, a sok pénzből meg a még nagyobb hatalmat. Semmi mással nem lehetséges olyan sokat keresni – gondoljunk csak a sajnálatos Simicska-baleset után beugrani kényszerült Szélhámos Lőrincre, vagy még inkább az együgyű stróman mögé rejtett vagyon valódi tulajdonosára. Mindegy, hogy milyen körben keresgéljük a történelmi példákat: Weiss Manfréd, Richter Gedeon ugyanúgy kisinas sem lehetne – a meggazdagodás mértékét, és főként a tempóját tekintve – a felcsúti főrendeknél, mint Csekonics báró vagy Szapolyai János.
Egyszóval üzlet ez, még ha nem is a legillatosabb. A szabályozatlan őskapitalizmus aurája lengi körül, ahol az erősnek mindent szabad, a gyengébbnek meg semmit sem. A nemzet üdve, a haza jóléte, becsülete…? Ugyan már! Ami itt a kockán forog, az nagyságrendekkel fontosabb (akkor is, ha az országrésznyi javakban mérjük, meg akkor is, ha az esetleges hatalomvesztés büntetőjogi következményeiben) - ez a magyarázat. Ennyire semmi mást nem lehet akarni; ennyire semmi mástól nem lehet félni. És ahhoz képest, hogy mire megy ki valójában a játék – hogy ott fenn mennyi embernek az egzisztenciája, a több generációra elegendő jóléte, meg persze a szabadsága, a büntetlensége múlik rajta –, annyira még csak nem is durva. Meritokratikus viszonyok között, kint a valódi piacom mennyit érne vajon Demeter Szilárd stílusérzéke, Ókovács Szilveszter orgánuma vagy Semjén Zsolt hittudományi életműve – futná-e belőle vadászházra, zenekarra, jachtra, lóra, barátnőre? Avagy van-e ijesztőbb gondolat annál, hogy holnaptól esetleg dolgozni kell a megélhetésért?
Élet-halálra játszanak, és aki beszáll a játékba ellenük, annak se nagyon hagynak más választást. Durva lesz hát idén is – gyomor kell majd hozzá –, és durvulni fog mindaddig, amíg az, aki a legtöbbet kockáztatja, el nem veszíti mindenét. Vagy inkább mindenünket – mert azt azért ne feledjük, hogy mindaz, amihez ilyen görcsösen ragaszkodnak; amit ennyire bármi áron meg akarnak védeni (leginkább tőlünk), jog szerint voltaképpen a miénk.