Bajos volna töviről hegyire elmondani, mit jelentett nekünk 1980-ban egy Amerikából érkezett fiú az egérszürkeségű ország eldugott kisvárosában. Steve váratlanul érkezett, annak ellenére, hogy az emeletes házunkban lakó unokatestvére néhány héttel korábban említette: jönni fog. Hittük is, nem is, de inkább nem. Szavait elkönyveltük a gyerekekre jellemző háryjánoskodásnak. Aztán kiderült, hogy az alkalmi Háry János igazat mondott.
Steve három évvel idősebb volt annak a gyerekcsapatnak a tagjainál, amelyikhez én is tartoztam. Nagyfiúnak számított, de nem kizárólag ez nyűgözött le benne. Szinte mindenben különbözött tőlünk. Leszámítva, hogy neki is két lába és két keze volt, valamint egy feje, de ami abban volt, az alig hasonlított arra, ami a miénkben lappangott. Az életben azóta se nagyon találkoztam nála nyitottabb és közvetlenebb személyiséggel. Nyoma sem volt benne nagyképűségnek, fellengzősségnek, így válaszolt arra a kérdésünkre, hogy mi szél hozta ide: „Meg akarok tanulni focizni.” Ezen elmosolyodtam, mert az én fogalmaim szerint ezt nem lehet. Soha nem is mondtam volna ezt így. Nyolcéves korom óta jártam fociedzésre, korosztályos serdülőcsapatokban játszottam, talán nem is rosszul, de egyetlen pillanatban sem gondoltam úgy magamra, hogy megtanultam focizni.
Azzal együtt, hogy bámultam Amerikát, amin persze kizárólag az Egyesült Államokat értettem, a megfogalmazást amolyan amerikai hülyeségnek tartottam. A focihoz nem lehet olyan gyakorlatiasan hozzáállni, ahogyan ő tette, aki nálunk a helyi felnőttcsapat edzéseire járt. Ez nem egy tantárgy, amiből jegyet adnak, és bizonyos képességekről azt gondolni, hogy azok elsajátíthatók. Később kezdett derengeni, hogy Steve pragmatikus gondolkodásmódja érvényes és használható.
A srác apja a forradalom után, fiatalon vándorolt ki, ott kötött házasságot, gyerekeit megtanította magyarul, majd utóbb külön-külön fél évre itthon élő öccséhez küldte, hogy csiszolják nyelvtudásukat. Steve-nek már a sportzoknija is annyira más volt, a sportcipőiről, a farmerjairól, pólóiról nem is beszélve, mint amiket mi hordtunk. Mégis, ez a srác nem csak a külsőségekben különbözött tőlünk. Nemcsak azt mesélte el, hogy hány autójuk van, mekkora házban élnek, hány tévécsatorna közül választhatnak, hanem azt is, hogy sokat olvasnak a Bibliából, templomba járnak, s a politika alapvetően a jó és a gonosz küzdelméről szól. Ez utóbbiak csodálkozásra késztettek. A hosszú hajú, jóképű, farmernadrágos fiú istenhite nehezen fért a fejembe, persze fogalmam sem volt a tengerentúli ország vallási életéről.
Az Arkansasból érkező Steve városképi jelentőségű látványosság lett az akkor harmincnégyezer lakosú Gyulán. Kézről kézre adták. Élt is bennünk a féltékenység, mert őt valahogy a magunkénak éreztük, mégiscsak a szomszéd lépcsőházban lakott, velünk ismerkedett meg először, nekünk mutatta meg profi csúzliját, és mi vehettük először kézbe bumerángját.
Két évvel később megérkezett öccse, Tas. Az övé más, mégis hasonló történet.