Meglehetős gyorsasággal jutott el a Fidesz oda, hogy kijelentse: Magyar Péter nyilatkozataival nem foglalkozik. A gyorsaság persze igencsak relatív; egy ideig zavar mutatkozott a kormánypárt soraiban, Orbán Viktor sem nagyon tudta, mit is kellene mondania, a kommunikációs rutin egyáltalán nem működött. Egy bágyadt kísérlete volt a miniszterelnöknek, amikor facebook videón akarta miszlikre szabdalni a pedofilokat, de aztán hallgatásba burkolózott, főként azért, mert ez a megszólalás semmiben nem segítette a pártját, kormányát.
Amúgy ebben a zavarban semmi meglepő nincs, mindig is így volt, ha olyan ügy jött szembe a Fidesszel, amit nem lehetett a hagyományos módon visszagyömöszölni a palackba, vagy éppen a politikai vetélytársakkal szembefordítani. Ez történt Borkainál, Szájernél, Kaletánál, vagyis azoknál a morális ügyeknél, amelyek képesek lettek volna kioltani a zászlóra tűzött jelszavakat. Például a családvédelmet, a melegek elleni kirohanásokat. De nem volt jobb a helyzet Schmitt Pál lebukásakor sem. Minden egyes alkalom mély hallgatást szült, és csak a visszafordíthatatlanná vált helyzet eredményezte, hogy a fentebb felsorolt férfiakat, majd a legutóbbi esetben a két hölgyet és a püspök urat visszaléptették a nyilvános szerepléstől. Ennyi erkölcsi vereségnek már réges-rég bukást kellett volna eredményeznie, így együttesen pedig különösen. Ám azt látjuk minden egyes alkalommal, és most is, hogy
Orbán és csapata szép fokozatosan veszi vissza az irányítást, gyűri maga alá a nyilvánosságot, és jut el odáig, hogy a kényes kérdéseket már nem létezőnek tekinti. Sőt: magukat a szereplőket is.
Pedig a fentebb említett Magyar Péter szorgalmasan nyilatkozik, és ahogy ő mondja: nem dobál atombombákat, ugyanakkor minden megszólalása arra utal, hogy még sokat tud, de a rendszer megbuktatását ne tőle várják. Ha az ellenzéknek ennyi „segítség”, mint amennyit a Fidesz nyújt, nem elég, akkor magában kell keresnie a hibát.
Mi tagadás, ez így van. Ebben az írásban csak az igazán nagy port felkavaró ügyeket említettük, olyanokat, ahol a szereplők bukása már önmagukban is politikai válságot kellene okozzon, de ezen felül is jócskán van még mérgező tartalom; elég ha csak a lélegeztető gépeket, az alapítványokba kiszervezett közpénzeket, az Európai uniós szégyeneinket említjük, vagy pusztán azt, hogy a hatalom emberei elfoglaltak minden fontos pozíciót és megszállták nyilvánosságot.
Nem szeretnék eljutni odáig, ahova akár Magyar Péter, akár az összes elemző eljut, vagyis addig, hogy az ellenzék tehetségtelenségéről, tehetetlenségéről beszéljek. Nem kergetek persze illúziókat, és abban sem reménykedem, hogy Magyar Péterek, Pesti Lászlók, vagy Szakács Árpádok felbukkanása, megszólalásai, leleplezései majd romba döntik ezt a kurzust. Nem döntik romba. Látjuk, a legrosszabb esetben két-három hét alatt fordítják a maguk javára a helyzetet, és vádolják meg a politikai ellenfelet. És ebbe még az is bőven belefér, hogy a volt köztársasági elnök nevét is kitörlik a telefonkönyvükből. Hát akkor még Magyar Péterét, vagy éppen az ellenzékét.
Szóval ne nagyon higgyük azt, hogy létezünk.