Bőszen jelölgetik a kisebb-nagyobb ellenzéki pártok indulóikat a polgármesteri székekért, gyűlnek a magukat politikamentesnek mondó civilek is. Győrben például a jelenlegi és a volt fideszes polgármesterrel szemben már ötre nőtt az aspiránsok száma. Nincs béke az öt évvel ezelőtti összefogás pártjai között Miskolcon, Egerben sem, és ki tudja még hány megyei jogú városban bizonytalan a helyzet, mikor bukkannak elő újabb és újabb párt- vagy önjelöltek. Néhány budapesti kerületben, így a Belvárosban, Zuglóban, a Hegyvidéken, legújabban Pestszentlőrincen már javában zajlik az ellenzéki kampány a júniusi önkormányzati választásra.
Csakhogy az ellenzék össztüze ezeken a helyeken nem is annyira az egyébként közös ellenfélnek, az önkormányzatok ellenségének tartott Fideszre és rendszerére zúdul. A választást megelőző nagy pozícióharcban inkább egymásnak esnek a helyi politika jelenleg még többségben lévő, netán arra ácsingózó nem kormánypárti szereplői.
Ahelyett, hogy számolnának. A matek láthatóan sokaknak nem megy, pedig a közgyűlések, képviselő-testületek működése sem bonyolultabb, mint az egyszeregy: akié a többség, azé a város-, a kerület- vagy a faluvezetés.
A többség hiányáról sokat tudna mesélni Balogh Csaba, Göd volt polgármestere, de V. Naszályi Márta budavári vagy Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester is regélhetne. A költségvetés elfogadásához, a rendeletalkotáshoz, az adott település jó gazdaként való irányításához megfelelő háttér szükséges a fővárosban, de még egy községben is. Ahogy a Minarik Edét alakító Garas Dezső a Régi idők focijában mondta, „mert kell egy csapat”. Viszont, ha már a rajtvonal előtt – pestiesen szólva – „matekolnak”, megegyezésre képtelenek a felek, a siker még ott is kétségessé válik, ahol 2019-ben megvolt, és utólag majd oszthatják a semmit.