- Vörös István: Egy furcsa nagybácsi

De furcsa nagybácsi,
hogy ünneplés közben,
asztal alatt mancsa
szoknyám alá röppen.

Pincébe küldenek,
hozzak még a borból.
Oda is lejön, de
csak meggyőzni arról,

nincs semmi rossz ebben,
támogat, ha kéne…
Hozzám se fog érni,
amit csinál, nézzem.

Fuldoklok és sírok,
pofoz a nagybácsi.
Erről pedig senki-
nek sem fogsz pofázni!

Itt van most egy ezres,
hogyha néha átjössz,
még többet is kaphatsz.
Most fölmegyünk. Nem bőgsz.

Az életet mától
felnőttmódra érted.
De térjél magadhoz,
ne mint egy kísértet

vonulj itt mellettem!
Nem vagyok akárki,
jobban megtanítlak,
hogyan kell csinálni,

mint egy béna kissrác.
Hálás leszel érte,
egyszer majd felfogod,
hogy ez is művészet,

te csúnya libácska!
Akárhogy is vesszük,
a te ötleted volt,
hogy együtt lemenjünk

borért – nem értettem.
Romlott kis ringyó vagy,
amilyentől régen
a szüleim óvtak.

Nem zavart, hogy itt van
fönt a feleségem?
Rendőrségi ügy lesz,
ha ezt elmesélem.

Fölértünk a borral,
senkinek se tűnt fel,
hogy túl soká voltunk.
Istenem, vezérelj!

Mindenki a kártyán
dühöng, nem is számít,
hogy arcomon szégyen
pár könnye világít.

Sötétet szeretnek,
titkokat zabálnak,
sosem múlik már a
családi vasárnap?