Túl sokat nem forgathatták a Bibliát a kormánypártok magukat kereszténynek valló parlamenti képviselői és vezérük, a kereszténység védelmezőjeként tetszelgő miniszterelnök. Legalábbis erre enged következtetni a hétfői kegyeletsértő gesztusuk, amikor nem voltak hajlandóak egy perces néma főhajtással adózni a börtönben elhunyt Alekszej Navalnij emlékének. Most attól eltekintve, hogy a megbocsátás, a kegyelet mintha alapvető keresztény értékek lennének, az a döbbenetes magyarázat, hogy Navalnijnak azért nem jár tisztelet, mert „soviniszta” volt, aki a 2008-as Grúzia elleni orosz háború idején „patkányoknak” nevezte a grúzokat, enyhén szólva is igen faramucin cseng épp Orbán Viktor szájából. Keresztény nézőpontból sem vitatható el senki személyiségfejlődése, nézeteinek túllépése, netalán az, hogy idővel egykori elveinek szöges ellentétét képes őszintén képviselni. Mert akkor hová tegyük a damaszkuszi úton megvilágosodó, a Jézus hívők legfőbb üldözőjéből apostollá váló Saul-Pál történetét, vagy mit kezdjünk Péter apostol és magannyi szent esetével? A miniszterelnöki logika szerint nekik nem járna tisztelet.
De mit kezdjünk magával Orbánnal, aki Navalnijnál látványosabban vált egykori önmaga ellentétévé? A kormánypárti padsorokban ülők is tudják: a mai konzervatív, keresztény, „jó magyar”, sokszor a rasszizmusra hajazó kijelentéseket tevő, a liberalizmust ősellenségének tekintő, Putyinnal parolázó miniszterelnök radikális liberálisként kezdte, s egészen a Liberális Internacionálé alelnökségig vitte, Soros-ösztöndíjjal tanult külföldön, üvöltve küldte haza a ruszkikat, tüntetőleg kivonult a parlament Trianon megemlékezéséről, "Térdre csuhások! Imára!"- gúnyolta a kereszténydemokrata képviselőket. Neki akkor jár vagy sem a tisztelet?
A bunkóság sem nem bátorság, sem nem hazafiság. Amit Orbánék tettek, az egyszerűen kegyeletsértés.