Amerikában még az olajválság előtt az dívott társasági körökben a gazdagság illusztrációjaként, hogy mindenki előadta, mennyit fogyaszt az autója és mennyi adót fizet. Azé lett az elismerés, aki a legnagyobb számot tudta mondani. De a hitelek nyújtotta támasz akkor is a mindennapi lét feltétele volt, amíg előbb pénzügyi, majd gazdasági világválságot eredményezett, hogy Amerikában a társadalom túlhitelezte magát. Aztán nálunk is bekövetkezett az elviselhetetlenül magasra kúszó devizakölcsönök kora.
A 2000-es évek első évtizedének tanulsága, hogy mind a pénzintézetek, mind az ügyfelek óvatosabbá váltak. A világjárvány okozta nehézségeket a magyar kormány úgy próbálta áthidalni, hogy az Unió leghosszabbra elnyújtott fizetési moratóriumát alkalmazta, amelynek ugyan csak átmeneti hatása volt, de kétségtelenül – a bankok profitja kárára – politikai haszonnal járt. Ezt megfejelték az idén június 30-ig tartó, a jelzáloghiteleknél alkalmazott kamatstoppal.
Azonban a vágtató infláció remélhetően már mögöttünk hagyott időszakában – nem lehetett tudni, mit hoz a holnap – ez a piaci folyamatokat eltorzító gesztus sem tudott lendíteni a hitelfelvételi kedven.
Azután tavaly decemberben valóságos csoda történt, 54 százalékkal több lakáshitelt és 56 százalékkal több személyi kölcsönt vettek fel a háztartások, mint egy évvel korábban. Úgy érezték, az év végi többletjövedelem elegendő fedezetet nyújt arra, hogy nagymértékben eladósodjanak. A realistább gondolkodást igénylő babaváró hitelek iránti kereslet viszont csaknem a felére zuhant. A növekedéspárti Nagy Márton gazdasági csúcsminiszternek ez akár jól is jöhetne, s még többre vágyik, de ennek gátja a sokat kárhoztatott jegybank. „Egyelőre vakarom a fejem, hogy mi a helyzet” – mondja a tárcavezető. A válasz számára sem lehet meglepő: az óvatosság és könnyelműség párban jár!