Amikor ezeket a sorokat írom, még nem lehet tudni, hogy ténylegesen kiszáll-e a politikából Pokorni Zoltán. Egy pénteki hír szerint arra kérte a hegyvidéki Fideszt, addig ne hozzák nyilvánosságra, ki lesz a XII. kerületi polgármesterjelöltjük, amíg nem derül ki, hogy kit indít a párt a budapesti főpolgármesterségért. Mégis, már évek óta az az érzésem, hogy Pokorni valójában már régen kiszállt. Részt vesz ugyan a fővárosi közgyűlésben, alanyi jogon, a XII. kerület polgármestereként, de éles politikai kérdésekben nem szólal meg, teszi a dolgát csendesen. Feltehetően a Hegyvidék polgárainak megelégedésére, hiszen ciklusról ciklusra újraválasztották. Főként azért, mert nem csupán színlelte a Fidesz fő vonalától való eltávolodását, ténylegesen nem törődött mással, mint a budaiakkal. Nem véletlen, hogy a választásokat mindig nagy fölénnyel nyerte, miközben az országgyűlési választások kormánypárti indulója már elbukott. Annak ellenére, hogy – Pokornihoz hasonlatosan – emberarcú fideszest indítottak (Fürjes Balázs), de ez sem segített: az ottani polgároknak elege lett az orbánizmusból.
Gyaníthatóan Pokorninak is, bár összességében nem egy lázadó típusról beszélünk.
Úgy tartozott a párt fő vonalához, hogy némileg mindig kilógott; oktatásért felelős miniszterként is megengedett magának olyan kijelentéseket, amelyek inkább tűntek szakmainak, mint pártosnak.
Nem fordult szembe a Fidesszel, de azt azért nyíltan vállalta, hogy már nem akar belekeveredni az országos politikába. Még akkor sem, ha olykor muszáj volt neki, például a XII. kerületi turul felállításakor. És még inkább akkor, amikor kiderült a nagyapjáról, hogy nyilas gyilkos volt. 2020-ban, amikor nyilvánosságra került a nagyszülő szörnyű múltja, megrendítő és megrendült beszédet mondott a Maros utcai megemlékezésen, könnyei valódiak voltak. Nem igyekezett átfesteni a múltat, mint azt tette például Bayer Zsolt. Pokorni József neve áldozatként szerepelt a Turul-emlékmű talapzatán, amelyet később az unoka maga távolíttatott el onnan. „...Nem dolgom megítélni a nagyapámat vagy mentséget keresni (...), inkább gondolom (...), hogy a német megszállás nem mentség, maximum magyarázkodás. Magyarok voltak az áldozatok, és a gyilkosok túlnyomó része szintén magyar volt” – mondta akkor őszinte hittel.
Erről jusson eszünkbe a hat évvel korábban, az éjszaka leple alatt felállított emlékmű, a Szabadság téri szoboregyüttes, amely ennek épp az ellenkezőjét akarta elhitetni az országgal.
Mondhatnánk: Pokorni mégiscsak lázadó volt. De, ismétlem, nem volt az. Ám bármennyire tudható volt róla, hogy nem tartozik a belső körhöz, valahogy mégis elviselték, nem sodorták teljesen a margóra. Inkább saját magát helyezte oda, maga mögött hagyva a neki legfontosabb oktatásügyet. És lényegében maga mögött hagyva pártját is, amelynek volt elnöke, alelnöke és országgyűlési képviselője is. Kölcsönösen békén hagyták egymást, hagyták, hogy bezárja magát a XII. kerületbe. Nem is akart onnan kijönni, és nem akarták, hogy onnan kijöjjön. A Fideszre pillantva nem is lehetett más a sorsa...