„– Így nehéz menni.
– Hát hogy szeretsz menni?
– Hát… úgy, hogy a fejem lefelé van. Úgy látszik, nehéz a fejem.”
(Fekete István: VUK)
Azt panaszolta nekem a minap egy könyvtáros, mennyire elkeserítő, hogy a szavak már nem okoznak örömet az olvasóknak. Ritka az, akinek mégis, nagyítóval kell lassan keresni a felnőttet, aki elbújik az öblös fotel ölelésében, maga elé vesz egy könyvet, és úgy elfeledkezik a világról, mintha az nem is létezne.
Gyerekből pláne kevés az ilyen, az ABC megannyi magán- és mássalhangzója oly’ megfejthetetlen akadályként tornyosul előttük, mint valami mély és szövevényes labirintus, amiben csak elveszni lehet, a kivezető út pedig már-már elérhetetlen. Munkát kellene feccölni a betűk megismerésébe és összerakásába, hiszen ha túllépünk az első nehéz grádicsokon, s haladunk egyre feljebb és feljebb, akkor ami addig görcsöket és fejtörést okozott, könnyedén áll össze gondolatokká, érzelmekké és hangulatokká, mint azt sosem képzeltük volna előtte. Lám, a fenti idézet is milyen kedves, humoros és szellemes, mégis unalmas, lényegtelen és közömbös annak, aki a mondatok mögé látni nem szeret.
Hogy milyen élvezetet okoznak a szavak, arra a minap egy baráti találkozón is újra rádöbbentem. Zalai, somogyi, vasi emberekkel hozott össze a jó sors, s kis idő elteltével már olyan varázslatos és különös csengésű kifejezésekkel bombáztuk egymást, amilyeneket a saját környezetünkben korábban sosem hallottunk.
Ők pucoknak hívták a vakondokot, büdös Margitnak a poloskát, kágyillónak a meztelencsigát.
Náluk a tepsi az tepszi, viszont a Tapsi Hapsit mégsem Tapszi Hapszizzák, aminek a logikáját lehet nem érteni, de jobb az ilyen dolgokat elfogadni olyanoknak, amilyenek.
A gyerek arrafelé nem nő, hanem iperedik, az inget, ha felveszik, ümögöt öltenek magukra, a mákos tésztát – ami feléjük mácsik – pedig nem lapos, hanem sikértányérra teszik. Hajuk, ha zilált, szászerka, félénk ember motya vagy totya, sőt akad, hogy topercer.
Felbuzdult erre bennem is a versenyszellem, soroltam, hogy mi libikókázunk, amikor ők mérleghintáznak, kácsongunk, ha billegtetjük magunk alatt a széket, findzsa a bögrénk, faragó a hegyezőnk, a szalonnát nem sütjük, hanem csurdítjuk. Cserbókát tépünk, ha pitypangot szakajtunk, hogy kislány fejére koszorút fonjunk belőle, vagy tyúkoknak aprítsuk fel zsenge levelét. Az egrest nem azért nevezzük büszkének, mert úgy feszít a termés a bokron, hanem mert ez a neve mifelénk, miként szotyolázni sem szoktunk, annak a becsületes elnevezése ugyanis makuka. Minket nagyanyánk nem az ördöggel vagy a boszorkánnyal ijesztgetett, ha rosszak voltunk, hanem a mókáréval, ami természetesen nem talicskán, hanem furikon érkezik a neveletlen palóc pulyákhoz.
Mindeközben szinte észre sem vettük, milyen felüdülést jelentett a virtuális csata, milyen jó volt megmártózni a szavak tengerében, kütyük, áram, wifi, applikációk és egyéb „zákányos, furmányos” cuccok nélkül.