A József körutat a Mária utcával összekötő rövidke Krúdy Gyula utcában például a szolid polgári jólét minden szépséges kulisszáját megpillanthatjuk, ha a szerencse nyitva hagyja a 12. számú ház bejáratát. Rézfoglalatú lámpák, mozaikkal díszített, márványos kőlapok, a függőfolyosókat tartó légies öntöttvas oszlopok adják az alapot, a részleteket pedig pompás szecessziós díszítés foglalja egységbe. Még az egykori házmesterfülke is elegáns, így ebbe az – egyébként példásan helyreállított – enteriőrbe nem nehéz beleképzelni a háború előtt az első emeletig futó, rézrudakkal leszorított vörös plüss szőnyeget.
Az egykori tulajdonosi lakás helyét a Mária utcai oldal első emeletén a három tengelynyi zárt-erkély jelöli ki. Minden bizonnyal e mögött volt az a hatszor nyolc méteres, faburkolatú, oszlopdíszes szalon, amelyből a régi lakók emlékezete szerint egy komplett lakást alakított ki a praktikus gondolkodású IKV. Persze akkorra az építtető tulajdonosnak már az emléke is rég feledésbe merült.
Elnézve ezt az igazán impozáns sarokházat, akárcsak a közvetlen közelében álló jezsuita kápolnát és a Lőrinc pap tér palotáit, meglehetősen nehéz elképzelni, hogy az egykori pesti gyufagyártás kitüntetett helyszínén járunk. Pedig így van: a közelben, a mai Mikszáth téren működött a robbanásmentes gyújtót kikísérletező Irinyi János üzeme az 1840-es években, és itt, a Mária utca és az akkori József utca sarkán rendezett be gyufagyárat a német származású Reitter József. Josef Reitter czégbirlalónak a külvárosi József utcában indított vállalkozásáról 1864 nyarán adtak hírt a lapok.
Ember volt a talpán, aki az akkori Josefstadtba belelátta, hogy egy emberöltő múltán a bérpalotákkal szegélyezett Nagykörút szeli majd keresztül.
Az Áldor Imre által Cassius néven jegyzett pesti ismertető 1866-os leírása szerint ezen a részen akkor egyszerűen semmi sem volt. A Nemzeti Múzeum balján feljegyezte a frissen épült Országházat, mögötte a még épülőfélben lévő Károlyi-palotát és a nemzeti lovardát, a Ferencváros felőli oldalon pedig egy kétes hírű nevezetességet: ott állt „a juratus-világból híres, Két-pisztoly korcsma, vagyis inkább lebuj”.
Mindezeken túl falusias táj terült el, földszintes házakkal, ólakkal, veteményesekkel. Tág tere volt hát mindenféle iparnak, akár még a gyufagyártásnak is. Mert ez utóbbi nem volt éppen veszélytelen mesterség: amellett, hogy a rengeteg fa és a különféle vegyi anyagok együtt hihetetlenül tűzveszélyessé tették az üzemeket, a gyártáshoz használt fehér foszfor durván károsította a vele érintkezők egészségét is. Mint a Népszava érzékletesen leírta: „A gyufagyártásban alkalmazott fehér foszfor megmarja a fogat, odvassá, porhanyóvá teszi: ugy morzsólodik, mint a kemény kenyér. A fogról áthúzódik a nyavalya az állkapocsra, a fejcsontokra. Végül halált okoz. Az orvosok foszfornekrózisnak nevezik ezt a rettenetes bajt. Gyógyszere csak egy van: rögtön kimaradni a gyufagyárból, midőn a baj jelei mutatkoznak.”
Reitter József nem is gyártott sokáig gyufát a Józsefvárosban. Alighanem eleve csak azért alapított Pesten üzemet, mert látta, hogy a termékei terítéséhez, távoli vidékek eléréséhez szüksége van egy bázisra az ország fővárosában is. Ekkor már bő évtizede Kolozsváron működött, majd a pesti horgony leeresztése után nem sokkal áttelepítette az erdélyi gyárat Parajdra. Ott volt fa bőven, ahogy gyerekmunkás is:
mert bizony a gépek által szilánkokra vágott fákból gyermekek serege készítette milliószám a gyufákat. Ők kapkodták fel az aprítógépből ömlő pálcikákat, merítették mindet gyilkos vegyszerekbe, aztán száradás után ők dobozolták be Reitter festői, német és magyar nyelvű feliratokkal ellátott skatulyáiba.
Parajdhoz legközelebb Héjjasfalván volt vasútállomás, így a rengeteg gyufát vagy ötven kilométeren át kellett dűlőutakon, szekerekkel szállítani, míg bevagonírozhatták, hogy végül eljusson Pestre vagy az üzem keleti – román, orosz – kereskedőpartnereihez. A korabeli viszonyokról mindennél többet elmond, hogy mikor Reitter József második felesége, Bachmayer Teréz 1893-ban Parajdon elhunyt, szeptember 7-én reggel 8 órakor búcsúztatták helyben; a temetést pedig két és fél nappal később, 9-én délután fél 5-kor tudták megtartani a Kerepesi temetőben.
Úgy tűnik, a Reitter család kétlaki életet élt. Az első házasságból való két lány után született két másik lány és két fiú közül többen Parajdon jöttek a világra; de családi otthont tartottak fenn a József és a Mária utca sarkán is, és Pesten temetkeztek. Az 1880-as évek végén felépült jezsuita kápolnát ábrázoló fényképeken látszik az eredeti Reitter-ház: földszintes, hosszú épület, amelynek hatalmas udvara a gyár megszűnése után a Parajdon készült áru raktározására szolgált.
Az persze nem véletlen, hogy a két fiú a családi ipart választotta, amihez Svájcban és Franciaországban tanultak vegyészetet. A gyufagyártás átalakult ugyan – lassan minden üzem átállt a vörös foszforral készített, az egészségre kevésbé káros svéd gyufa, valamint a szagtalan, díszes dobozkákban forgalmazott szalongyufa előállítására –, de továbbra is jó üzletnek ígérkezett. A kilencvenes évek végén ezért a Reitter cég előremenekült: az ifjabb József és Aladár bezárta a parajdi gyárat, és Kolozsváron, a vasútállomás közelében épített új, több száz embert foglalkoztató üzemet.
Az alapító Reitter József kereken nyolcvan évet élt, és a pesti gyár hűlt helyéről kísérték őt utolsó útjára 1908 novemberében. A hatalmas ingatlan Gizella lányára, Heyek Kálmánnéra maradt. Alighogy lezárult az örökösödési eljárás, bontókalapácsokkal estek neki az ódon épületnek: szűk fél év múltán pedig meg is kapták az építési engedélyt a Hoepfner Guidó által tervezett három emeletes, liftes házra. A kivitelezés irányítása Gizella férjére maradt, aki nemcsak építési vállalkozó volt, hanem egy jó nevű kőfaragó vállalkozásban is társtulajdonos.
Hogy ez az épület a maga korában egyedülállóan elegánsnak számított, jól mutatja, hogy lakásait válogatott egzisztenciák bérelték az első emeleten élő tulajdonosoktól. 1911-ben itt lakott a híres könyvkiadó, Emich Gusztáv és miniszteri osztálytanácsos fia; egy nyugalmazott miniszter és képviselő; három mérnök; egy ügyvédjelölt; egy szabadalmi bíró; egy számvevőszéki osztálytanácsos; egy bankigazgató – és egy háztulajdonos, aki eszerint Heyekék bérházát jobbnak tartotta a sajátjánál. A tetőszinti műteremben a divatos Margitay Tihamér festőművész dolgozott.
A bajok csak akkor szakadtak rá a családra, amikor Heyek Kálmán 1915-ben váratlan elhunyt. A következő évben az özvegy túladott a házon: Hűvös Iván, immár nyugalmazott villamosvasúti vezérigazgató, ám még aktív operettszerző vásárolta meg két testvérével. De Kolozsváron sem sikerült sokkal tovább megőrizni az egykori gyufagyár emlékét – 1919-ben a román állam lefoglalta az üzemet, majd két év huzavona után valós értékének töredékén kisajátította. Az ifjabb Reitter József ezt követően még talpra állt, faszeget és fogvájót kezdett gyártani, de amikor egy évtized múltán a fia (a lapok szerint a saját felesége iránt érzett reménytelen szerelmében) szíven lőtte magát, egy szívroham őt is elvitte.
A gyufagyárat ekkor már az újabb és újabb országokban monopóliumot szerző svéd konzorcium működtette; ők is zárták be alig egy esztendővel később. Az utolsó Reitter, Aladár ugyan megpróbálta feléleszteni Erdély visszacsatolását követően, de nem járt sikerrel. Végül a kolozsvári állomás ellen intézett bombatámadás rombolta földig a régi üzemet – az államosítás után hűtőgépeket gyártottak a helyén.
Reitter József híres gyufájára ma már nem emlékeztet más, mint néhány címke és skatulya a gyűjtők mappáiban. No meg egy ma is pompás ház, amelyet éppen a gyáralapító sohasem láthatott.
