A magyar külpolitikai stratégia alapjait 1990-ben – ellenzéki egyetértéssel – az Antall-kormány rakta le. A hármas célrendszer – euroatlanti integráció, határon túli magyarság érdekképviselete és szomszédságpolitika – időtállónak bizonyult. Az első két évtizedben a különböző kormányok külpolitikájában természetesen voltak bizonyos eltérések, de a három alappillérben az igazán nagy hangsúlyeltolódások 2010 óta, az Orbán-kormányok alatt következtek be.
EUROATLANTI INTEGRÁCIÓ. A külpolitikában számottevően gyöngült az atlantista szemlélet, amelyet különösen a NATO-val és az Európai Unióval támadt viták és feszültségek, valamint az Oroszországgal, Kínával és Ukrajnával szembeni magyar különutasság fémjeleznek. Svédország NATO tagságának értelmetlen, hiteles érdek nélküli akadályozása a szövetségi fegyelem további gyöngülését mutatja. Megalázó volt, hogy a svéd csatlakozás váratlan jóváhagyásával még a baráti Törökország is cserben hagyta az Orbán-kormányt.
Mindezek következtében Magyarország mára súlyosan elszigetelődött az euroatlanti térben, és súlyos bizalmi válság övezi a legfőbb partnerei részéről. Az EU-ban egyre erősödik a „nukleáris opció” (hetes cikkely) alkalmazásának követelése Magyarországgal szemben, amely a magyar szavazati jog elvesztésével járna az Európai Tanácsban. Közben az állandósult jogállamisági viták miatt visszatartott jelentős uniós pénzek nagy károkat okoznak a magyar gazdaságnak.
A mélyülő elszigetelődést jelzi az is, hogy a Fidesz 2021-ben kényszerűen kilépett a kereszténydemokrata Európai Néppárt európai parlamenti frakciójából, és azóta sem sikerült új pártcsaládot találnia. A júniusi európai parlamenti választások után az Európai Konzervatívok és Reformerek pártfrakciója elképzelhetően soraiba fogadja majd a Fideszt.
Kiváltképpen hátrányos a politikai kapcsolatok súlyos megromlása az Egyesült Államokkal. Ez már jóval több, mint diplomáciai mosolyszünet Washington és Budapest között: a magas szintű politikai kapcsolatok mélyre zuhantak Magyarország legfontosabb szövetségesével és nemzetbiztonságunk legfőbb garantálójával. A magyar miniszterelnök és külügyminiszter de facto nem kívánatos személy Washingtonban. Az amerikai elnök elleni direkt politikai támadások és az amerikai választásokba való – Donald Trump melletti – nyílt, kéretlen „beszólások” diplomáciai normákba ütköznek, az olykor pallérozatlan stílusról nem is beszélve. Orbán nem talált időt a másfél éve Budapesten tartózkodó amerikai nagykövettel, David Pressmannal való találkozásra, pedig lenne miről beszélgetni.
Ha így folytatódik, csak idő kérdése, hogy a két ország között eddig szépen fejlődő gazdasági együttműködés mikor válik a rossz politikai kapcsolatok áldozatává. Nem jó jel, hogy a Magyarországon eszközölt külföldi beruházásokban Amerika a korábbi második helyről az ötödikre esett vissza. A fontos kétoldalú adóegyezmény január 1-től hatályos washingtoni felmondása tovább csökkentheti az amerikai beruházási kedvet hazánkban.
A KÜLHONI MAGYARSÁG ÉRDEKKÉPVISELETE. Az orbáni külpolitikában kiemelkedő súlyt kapott a külhoni magyarok érdekképviselete, a határokon átívelő közjogi nemzetegyesítés jelszava alatt. A változást legmarkánsabban a kettős állampolgárság megszerzésének jelentős megkönnyítése mutatja, amelynek következtében több mint egymillió határon kívüli magyar szerzett állampolgárságot és részvételi jogot az országgyűlési választásokon. Közben a „magyar-magyar” ellentétek fokozódtak, különösen a Szlovákiában és Romániában élő magyarság körében, amihez – a szelektív támogatás formájában – Budapest is hozzájárult.
SZOMSZÉDSÁGPOLITIKA. Ez a pillér alapvetően etnikai alapú szomszédságpolitikára szűkült le, konfliktusokat idézve elő több országgal is. Az etnikai alapú külpolitikának kemény korlátai vannak, különösen a vészesen fogyatkozó magyar kisebbség, a vaskos „asszimilációs veszteségek“ és az elvándorlás hatására. A tágabb szomszédságpolitika részeként felfogható V4-es visegrádi együttműködés mára gyakorlatilag szétesett, a tagországok közötti ideológiai és külpolitikai ellentétek kiéleződése, valamint az ukrán háborúhoz való oroszbarát, különutas magyar hozzáállás következtében. Különösen fájó a magyar-lengyel kapcsolatok súlyos megromlása.
Milyen szerepet játszott hazánk euroatlanti elszigetelődésében az utóbbi 13 évben folytatott orbáni diplomácia minősége és stílusa? Hiba volt a „merjünk kicsik lenni“ diplomáciai megközelítés 2010 utáni feladása a „merjünk nagyok lenni“ – megalomániás – koncepciója javára. A „merjünk kicsik lenni“ felfogás eredetileg Franz Vranitzky osztrák kancellártól származik, aki ezzel hagyott fel végleg országa történelmi nosztalgiázásával. Hazánkban Kovács László szocialista külügyminiszter beszélt a „merjünk kicsik lenni“ koncepcióról mint a magyar külpolitika realista keretéről.
A „merjünk nagyok lenni“ orbáni szemlélet következtében Magyarország – méretéhez és erejéhez viszonyítva – „túljátssza" magát a nemzetközi porondon, ami fölösleges konfliktusok forrása lett. Például az elmúlt hat évben az EU-ban Magyarország szolgáltatta a kül- és biztonságpolitikai vétók több mint felét, miközben az EU teljes népességében csupán két százalék, a GDP-jében pedig egy százalék a részaránya.
Van-e a kapcsolat a „merjünk nagyok lenni“ és Orbán Viktor személyes hatalmi ambíciói között? Természetesen van. A miniszterelnöknek túl kicsi Magyarország, a duzzadó ambícióktól hajtva mindenáron nagypályás játékos – ha kell, „feketebárány“ – kíván lenni. Különösen az európai politikában, függetlenül attól, hogy az mennyiben szolgálja a nemzeti érdeket. Orbán Európa populista enfant terrible-jeként kis országa önsúlyát jóval meghaladó nemzetközi szerepre tett szert, kihasználva az EU belső válságát és intézményi fogyatékosságait, a bevándorlási káoszt, a kulcsországok vezetőinek gyengeségeit. Az illiberális demokrácia büszke felvállalása, a kitartó Brüsszel-ellenesség és a különutasság miatt jóformán egész Európa Orbánról beszél.
Orbánnak az orosz elnökkel fönntartott különleges kapcsolata is többnyire a „nagy pályát“ és az EU-n belüli elszigetelődés ellensúlyozását szolgálja. A keleti nyitás keretében Pekinggel is sikerült speciális viszonyt teremteni, régiónkban szinte egyedülállóan, fittyet hányva az ezzel (plusz az orosz barátsággal) járó szövetségesi rosszallásokra. Donald Trump elnöksége alatt pedig a magyar miniszterelnök megkapta a hőn vágyott elismerést Washingtontól is. Innen egyenes út vezetett a görög hitregékből jól ismert hübriszes mentalitáshoz: az elbizakodottsághoz, önteltséghez és hatalmi túlérzethez. Hatalmi hübriszében Orbán rosszul méri fel az erejét és a külpolitikai mozgásteret. A hibákért nem a hatalmi elit, hanem az ország népe fizeti az árat.
Előre tekintve, mit kellene másképpen és jobban csinálni a magyar külpolitikában? A külpolitika hármas alappillére továbbra is érvényes, de nagyobb egyensúlyt kell teremteni közöttük. Például az indokolt „keleti nyitás“ nem szabad, hogy „nyugati záráshoz“ vezessen. A Magyarország számára stratégiailag döntő nemzetközi rendszerekben és relációkban erősíteni kell a szövetségi fegyelmet. Kerülni kell a túlzásokba torkolló, rendszerszintű különutasságot. A külpolitika mozgásterét körültekintően kell kijelölni, figyelembe véve az ország objektív korlátait, különösen a jelenlegi politikai elszigeteltségben. A magyar érdekek „kőkemény“ képviselete helyett „okos“ képviseletre és nagyobb kompromisszumkészségre van szükség. Magyarország nem nyerheti meg minden meccsét a nemzetközi játéktéren.
Az Egyesült Államokkal való kapcsolatokat nem szabad az amerikai belpolitika kétpárti hullámzásaitól függővé tenni. Kerülni kell az amerikai elnökválasztásokba való illetéktelen beavatkozásokat. Professzionális, intelligens diplomáciával helyre kell állítani Magyarország „puha erejét”, nemzetközi tekintélyét, amelyet a rendszerváltás időszakában elismerten kivívott magának. Ideje visszatérni a kispályára, amíg nem túl késő. Elég volt a nagypályás ámokfutásból!
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.