Orbán Viktor nemrég váratlanul meghátrált, és nem akadályozta meg az Európai Tanácsban a létéért küzdő Ukrajnának szánt uniós támogatás folyósítását; más kérdés, hogy idehaza megpróbálta győzelemként eladni a súlyos arcvesztést. Mégis, a magyar kormányfő immáron sokadik vétófenyegetése ráébreszthetné a brüsszeli illetékeseket bizonyos változások szükségességére az EU döntéshozatali folyamatát illetően.
Lebegjen szemünk előtt a lengyel-litván unió, vagy ahogyan egyes történészek emlegetik: a lengyel „nemesi köztársaság” példája. Ennek az államalakulatnak a törvényhozásában, a korabeli szejmben a XVII. század közepétől vált korlátlanná az úgynevezett szabad vétó (liberum veto) intézménye. Ennek lényege az volt, hogy a döntéseket közfelkiáltással kellett meghozni, vagyis akár egyetlen képviselő ellenszavazata határozatképtelenné tehette a törvényhozást, amint az számos alkalommal meg is történt.
A külső hatalmak persze hamarosan felismerték a lehetőséget, mely a szejmnek ebben a fogyatékosságában rejlett. Többek között képviselőket fizettek le, hogy azok vétójukkal megakadályozzanak egy-egy intézkedést. A döntéshozatali folyamat rendszeressé vált megakasztásának következtében anarchikus állapotok kezdtek kialakulni az országban; végül aztán a végzetesen meggyengült államhatalom összeomlása vezetett el Lengyelország felosztásához nagy étvágyú porosz, orosz és osztrák szomszédjai között. Ezután több mint egy évszázadot kellett várni az önálló lengyel államiság feltámadására.
Jelenleg az Európai Tanácsban is ellenszavazat nélkül szükséges meghozni bizonyos döntéseket, ami lehetőséget ad az EU potenciális és valós ellenfeleinek arra, hogy bizonyos ügyekben döntésképtelenné tegyék e demokratikus értékközösség jelenleg talán legfontosabbnak számító hatalmi szervét. Ez a körülmény pedig túlmutat Ukrajna támogatásának problémáján is. Az öreg kontinens autokratikus zárványai, mindenekelőtt a Moszkvával szívélyes viszonyt ápoló orbáni Magyarország, az EU meggyengítésében érdekelt Putyin szája íze szerint akadályozhatják az uniós döntéshozatalt kardinális kérdésekben.
Anarchiáról még nem lehet beszélni, de a magyar vétófenyegetés folyton Damoklész kardjaként lebeg az uniós vezetők feje fölött.
A közfelkiáltás követelménye az egykorvolt lengyel „nemesi köztársaság” után az Európai Uniót is a sírba viheti. Miért ne lehetne például az alapszerződés módosítását követően Kijev megsegítését minősített tanácsi többséghez kötni?
A strukturális reformok mellett persze fontos lenne a személyi konzekvenciák levonása is. Ursula von der Leyen Angela Merkel kabinetjeiben vezetett több tárcát. És úgy tűnik, bizottsági elnökként is az egykori kancellár asszony kudarcos megbékéltetési politikájának híve maradt Orbán Viktort illetően. Engedékeny, erélytelen magatartása további vétófenyegetésekre bátorítja ezt az elszigetelődött renitenst. Európa demokratái az EB következő elnökének megválasztásakor tartsák majd szem előtt: a mostani időkben Chamberlain helyett Churchill szellemére van szükség.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.