Télvíz idején szunnyad a természet, szokták volt mondani. Ilyenkor rövidebbek a nappalok és kicsit megpihennek a földművesek is. (Az állattenyésztőkről nem szól a fáma, hiszen kevés tehén alszik téli álmot.) A mezőgazdasági élet szereplői persze ilyenkor sem ülnek tétlenül. Németországban például január érkeztével sokan traktorra szállnak és Berlinbe gurulnak, előbb zajosan tüntetni a főváros utcáin, majd csak kicsivel csendesebben színültig megtölteni a Messe, azaz a nyugat-berlini kiállítási központ óriási csarnokait. Az Internationale Grüne Woche (Nemzetközi Zöld Hét) a világ egyik legnagyobb agrármustrája, az ezzel egybekötött GFFA (Globális Élelmezési és Mezőgazdasági Fórum) pedig 60 ország illetékes minisztereit gyűjti egybe, és az agrárügy Davosaként emlegetik.
A német mezőgazdaság újévi búcsújának is tekinthető eseménysorozaton fellelhető minden, a díjnyertes tehéntől az ipari méretű drónig. Találkozási, sőt ütközési pont, a fogyasztók, termelők és kereskedők, a fiatal, innovatív farmerek és veterán gazdák, a nagyvállalatok és szupermarketláncok, illetve agrárkamarák és termelői érdekérvényesítési csoportok között. A temérdek sör mellett, Illyés Gyulát idézve, "vidám vita folyik" pirkadattól napestig. Jól megfér itt együtt a hagyományaira büszke hózentrógeres bajor paraszt és a biometánnal hajtott, távvezérelt csodatraktor. Egyébiránt magyar stand is van, nem is kicsi, fél hangárt betöltő, házias étkeket felszolgáló csárdája nagy népszerűségnek örvend.
A Zöld Hét során a búza, árpa és komló elegyeinek bőséges jelenléte ellenére (avagy esetenként annak köszönhetően) e sorok írójának meglepően velős eszmecserékhez volt szerencséje. Így olyan alapkérdések is felmerültek, minthogy miről is szól a mezőgazdaság?
Az elemi válasz általában annyit tesz: életforma, melynek célja élelmezni az emberiséget. Ezt a kortárs XXI. századi gyakorlat esetleg úgy egészíti ki: egészséges, minőségi élelemellátást biztosítani, a Föld ökoszisztémájának természetes határain belül. Ez utóbbiban már nem mindenki ért egyet, legyen akár hagyományos felfogású, az agráriumot mégiscsak egy iparágnak tekintő befektető, avagy a jövő évszázadra már marsbeli üvegházakat és bolygók körüli pályán keringő farmokat vizionáló futurista.
Persze az ilyen viták, mint maga a kiállítás is, túlmutatnak a földművelés és élelmiszeripar szerepén. Kérdés, lehet-e mindent a mezőgazdaság nyakába varrni? Másként felvetve, szabad-e felelős magatartást elvárni a keresleti oldalon is? A fejlett országok nagyrészt szellemi, mintsem izomerőt igénylő munkát végző lakosai számára muszáj-e például minden nap húst enni? Mi a helyzet a jóléti skála másik végletén? Ha egy közösség felelőtlenül bánik a talajvízzel, kivágja az eróziót visszatartó erdőket vagy elsivatagosítja termőföldjeit, tehát alig tudja megtermelni létszükségleteit, mégis családonként féltucat gyermeket vállal a nélkülözés ellenére, kötelessége-e a világnak élelmezni őket akkor is, ha ez már a fenntarthatóság határaiba ütközik?
A fogyasztók persze úgymond szavaznak az ilyen és hasonló kérdésekről, vásárlási preferenciáik révén nyilvánítva véleményt. Ezt a legtöbben nem hosszadalmas filozofálást vagy belső monológot követően teszik: gyors döntést hoznak az adott pillanatban rendelkezésre álló kínálat alapján, feszített tempójú életükhöz és a pénztárcájuk aktuális vastagságához igazodva. A boltok polcain már hódítanak a bioélelmiszerek, a helyi és szezonális, illetve oltalom alatt álló eredetmegjelölésű termékek. De eligazodni a bőség zavarában és meglelni mind a fogyasztó igényei, egészsége, mind a fenntarthatóság szempontjából legoptimálisabb árut, mindenekelőtt idő és pénz kérdése.
Főként, ha szembesülünk egy-egy olyan extrém példával, mint amivel egy természetvédő aktivista állt elő. Van-e értelme annak, hogy kivágnak egy latin-amerikai esőerdőt, ott szójababot ültetnek, amellyel aztán több tonnányi gázolaj elégetése árán egy teherszállító hajó átszeli az Atlanti-óceánt, azért, hogy egy holland vágóállat eledelébe kerüljön, akit nem sokkal később teherautóval elszállítanak feldolgozni, majd húsát repülővel eljuttatják egy közel-keleti emirátusba, ahol a homokdűnék közt egy légkondicionált luxushotelben kerül svédasztalra, de végül kidobják, mert aznap éppen nem fogy el? (Nem győzött meg afelől, hogy ez valóban megtörténhetett így, de eszmefuttatása emlékezetesnek bizonyult.)
Magyarán, törekednünk kellene-e a rövidebb beszállítói láncokra, vagy inkább új, távoli piacokat nyitni áruinknak? Lehetne-e Európának független külpolitikája, ha nem tudná magát ellátni alapvető élelmiszerekkel? És minket, mint fogyasztókat, mi motivál jobban, az olcsó árak, vagy a szigorú minőségbiztosítási normákra alapuló, méltányos kereskedelem? Lehetséges-e mindkettő egyszerre?
A Zöld Hét kavalkádjában sokféle válasz elhangzik e kérdésekre. Ami figyelemre méltó, hogy mindez kirívó feszültségektől mentesen, hovatovább derűs, vidéki hangulatban történik. A standnál megforduló brandenburgi méztermelőkkel már épp új eszmecserébe bocsátkoznánk, amikor a szomszédban felharsan néhány alpesi kürt és megérkezik a régiók terméskirálynőinek színes körmenete. Ebédidő lévén utána mi is inkább átmegyünk a balti csarnokba egy kis rénszarvaspörköltre, leöntjük észt sörrel és visszafelé felhajtunk egy perui kávét. Aztán, mint az évszakok körforgása, az emberi találkozások sora is megy tovább.
