A bátor hazafiakhoz!
Mikor ajtódban kilincs helyett madzag lifeg
és ablakaidban üveg helyett elhasznált zsírpapír szűri, szórja a fényt
és pincédben egyre hosszabb szavatosságú konzervfalak emelkednek,
s hálószobádban patkányok szaporodnak gondtalan
és hallod az újraásott félig nyitott udvari latrinák szélverte, idegesítő nyikorgását,
s a vizet már csak cseppenként adó csapok szörcsögését
kezdj el gyanakodni, hogy édes hazádban vagy háború van, vagy már meg is szállták…
És ne tétovázz, tedd a dolgod:
öleld meg erősen síró asszonyod, visító, csimpaszkodó értetlen gyermekeid
és indulj a frontra, hogy a kései sírkőfaragók ne hiába élesítsék vésőiket s
kevergessék aranyporaikat,
de a fényes, rozsdamentes dögcédulád még időben akaszd nyakadba, hogy
megkönnyítsd az azonosítók dolgát, ha lesz, ha netán marad túlélő, ki el akarna
temetni.
És most énekelj!
Gáza – Bahmut, Mariupol, Bucsa!
Nem akarok több riadt, kifosztott gyermekarcot látni,
sem megerőszakolt, befelé zokogó asszonyarcokat,
sem szétbombázott iskolákat padokban halott nebulókkal,
füzeteikben szétfolyt, megszakadt mondatokkal,
sem betört üvegű kórházakat folyosón felejtett betegekkel, ahol elgyötört,
szobormerev orvosok
egy félig feltárt szív fölé hajolnak félrecsúszott védőmaszkjaikban a vibráló
hideg-kék műtőfényben,
remegő kezükben sebvarró tű, tampon és szike,
sem agyonbombázott templomokat, mecseteket és zsinagógákat
bennrekedt, félholt, sírva éneklő, hiába reménykedő hívekkel…
Nem akarok! Nem akarok! Nem bírok!!
Mert úgy ráégnek retinámra, s beleégnek nyúltagyamba,
hogy nem lesz hely soha többé a Szép látásának
s eltorzítják végleg már így is sérült érzékeléseimet,
s pszichémet ölésre kényszerítik.
Azt kívánom, hogy már csak egyetlen kép kísértsen:
Anyámat, Mariannt, Angyalaim, barátaim és ellenségeim,
volt szerelmeim, szeretőim s párjaikat látni, hallani
együtt énekelni Mozart Requiemjét a kis Amadeus túlfűtött, mégis józan vezényletével,
mikor koporsóm lassan a mélybe eresztik a szikrázó júliusi napban,
Drazsé cicám kérdő, értetlen tekintetétől kísérve,
miközben kertem szomorú, éhes madarai zavartan röpködnek fölöttem
s én felmosolygok.
