Az Orbán-rezsim különféle rendű és rangú tisztségviselői, illetve maga a miniszterelnök egyaránt verhetetlenek abban, hogyan kell látszólag támadhatatlan érveket felsorakoztatni egy valójában védhetetlen álláspont mellett. Putyin teljes körű ukrajnai inváziója, bár a ráépített háborús hisztériakeltés révén sikerült megnyernie a Fidesznek két esztendeje a törvényhozási választásokat, feladta a leckét Orbán Viktornak.
Ő igenis hőn óhajtja orosz példaképe harctéri győzelmét, csak éppen ezt a vágyát egy uniós és pláne NATO-tagállam kormányfőjeként nem vállalhatja fel nyilvánosan. Kifundálta hát az úgynevezett „békepártiságot”, melynek lényege annak követelése, hogy hadüzenet nélkül megtámadott északkeleti szomszédunk azonnal fejezze be a jogos védekezést, s akár területi integritásának rovására is egyezzen bele egy igazságtalan és megalázó „békébe”. (Ami már önmagában a nemzetközi jog megsértése lenne, Oroszország ugyanis 1994-ben a számára beszolgáltatott ukrán nukleáris arzenálért cserébe garantálta Budapesten Ukrajna szuverenitását, határainak sérthetetlenségét.)
A kormánypárti kórus által hangoztatott békevágyat első hallásra rokonszenvesnek tarthatja az óvatlan megfigyelő. Hiszen melyikünk ne szeretné jobban a békés hétköznapokat az emberi életek tíz- és százezreit áldozatul kérő háborúnál? Ezt az érzésünket csak fokozhatják a harctéri, illetve hátországi borzalmakról érkező tudósítások, valamint a besorozás elől hozzánk menekülő ukrán fiatalemberek beszámolói. A Mészáros Lőrinc által felvásárolt és szennyorgánummá tett vidéki napilapok pedig nap mint nap azt sugallják olvasóiknak, hogy Kijev ellenállása kilátástalan.
Ha azonban a dolgok mélyére ásunk, kiviláglik számunkra, hogy az orbáni papagájkórus bizony erőteljesen csúsztat, már nem először. Gondoljunk csak az 1956-os eseményekre hazánkban, melyek emlékét a „szabadságharcos” Fidesz módszeresen kisajátította! A legendás „pesti srácok” (akik véletlenül sem összekeverendőek a kormánypárti propagandakiadvánnyal) a szovjet invázió megindulásakor megkísérelték a lehetetlent a nyomasztó túlerővel szemben; oly hévvel, hogy Csepelen még november 7-én is lelőttek egy ellenséges repülőgépet.
Háborúpártinak kell-e bélyegeznünk őket utólag, amiért hihetetlen hazaszeretettől vezettetve vállalták a kilátástalan küzdelmet? Emlékszünk-e rá, hogy a forradalom leverését követően miféle „béke” köszöntött ránk több mint harminc évre? És miféle „békéről” beszélhetnénk, ha Ukrajna szentesítené a pánszláv törekvések jegyében megtörtént orosz területrablást, államisága megszűnne, Putyin háborús bűntettei pedig büntetlenek maradnának? Elárulom: egy ilyen „béke” az agresszort csupán további hódításokra sarkallná.
Ukrajna helyzete szerencsére nem reménytelen, bár Orbán Viktor a nemzetközi színtéren úgyszólván mindent megtesz a Kijevnek nyújtandó nyugati támogatások megakadályozásáért. Mi pedig idehaza legyünk gyanakvóak, ha ez a ravasz manipulátor a béke fogalmával visszaélve próbál bennünket orosz példaképe pártjára állítani.