Az író barátom, aki írt korábban egy igazán sikeres regényt, legalábbis ő így mondta, én nem olvastam, de ha olvastam volna, akkor sem tudnám megítélni, hogy jó-e, de ha el tudnám dönteni, hogy szuper könyvről van szó, akkor sem merném állítani, hogy sikeres, mert ugye attól, hogy nekem tetszik, még nem az, viszont nem tudom, hogy miben mérik a sikert ezen a területen, az eladott példányok vagy a besöpört díjak számában, esetleg abban, hogy hány embernek tetszik, vagy a lájkoktól függ-e, szóval az állítása szerint sikeres regénnyel rendelkező író barátom alkotói válságba került a könyve megírása után, és arra gondolt, hogy ha meglátna élőben egy elárvult, síró csecsemőt, akkor az olyan hatással lenne rá, amitől ihletet kapna.
Ezért amikor ez az ismerősöm a helyi újság apró betűs hírei között meglátta, hogy egy új babamentő inkubátort helyeznek üzembe a városi kórház szülészetének bejáratánál, betelefonált, és megkérdezte, hogy mikor kerül sor az eseményre, amire főként értetlenkedés volt a válasz, miszerint nincs pontos időpont, hanem ahogy a szükség hozza, bekapcsolják majd, de amikor még egyszer megkérdezték a telefonban a nevét, és hogy szeretné-e működés közben látni az eszközt, utána azt felelte a női hang, akivel éppen beszélt, hogy aznap délután négykor alkalmas lenne az időpont.
Így hát a barátom befáradt a kórházba, bár egysaroknyira lakik mindössze, nem lehetett túl fárasztó, de mégis így mondta, hogy befáradt oda, ahol egy kék köpenyes hölgy fogadta szívélyesen, és pironkodva úgy mutatkozott be, mint az osztályvezető főorvos jobbkeze, az író barátom pedig ezt eléggé furcsállta, mert őt aztán, ahogy nekem elmondta, az sem zavarta volna, ha bármilyen szexuálmetaforikus értelemben van szó a jobb kézről, de hát nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet, csak akkor meg minek a pironkodás, ezt én kérdezem, nem a barátom, ő inkább azt kérdezte, amikor meglátta az inkubátort, hogy hol a gyerek, amire viszontkérdést kapott, hogy milyen gyerek.
Erre ez az író barátom, akinek volt már egy sikeres regénye az elmondása szerint, azt válaszolta, hogy ő arra számított, hogy a 121. számú inkubátor – merthogy az újságban olvasott sorszámot pedánsan megjegyezte – üzembe helyezésekor egy csecsemő is lesz benne, hiszen élő baba nélkül értelmetlen ugye működtetni, és hogy önmagában az eszköz egyáltalán nem érdekli, mert minden technológia, így az orvosi műszerek is teljesen hidegen hagyják, őt magát csak a létezés alapvető megnyilvánulásai mozgatják, mint például egy gyermek jelenléte egy inkubátorban.
Az osztályvezető főorvos jobbkeze aztán felajánlotta, hogy kerít egy csecsemőt, beteszi az inkubátorba, de akár a barátom ölébe is, csak készíthessenek néhány képet arról, ahogy a sikeres regénnyel rendelkező író meglátogatta a szülészetet, de erre az én kedves barátom nem volt hajlandó, hanem közölte, hogy ő nem bazári majom, és dühösen elviharzott, miközben majdnem felborította a 121. számú inkubátort.
Később azt mesélte nekem, hogy nagyon nehéz így, hogy a világ nem szolgáltat neki témát, valós ihletet, így fogalmazott, és hogy legközelebb egy állatmenhelyre megy majd, ahol örökbefogadó napot tartanak, és nagyon reménykedik, hogy ott valóban lesznek jelen állatok is és örökbefogadók is, és tanúja lehet majd állat és ember egymásra találásának, és talán majd egy ilyen pillanat, ha és amennyiben a világ végre összefog a cél érdekében, vissza tudja adni az ihletét egy újabb sikeres regény megírásához.
írók;csecsemőmentés;babamentő inkubátor;
2024-02-04 09:01:00
