Elromlott a légkondi a szerkesztőségben. Nyári meleg volt parfümszaggal, amikor beolvastam Fencinek.
– Fenci – mondtam. – Kizárt, amiket mondasz. A személyes indulataid vezérelnek, miközben statisztikákra hivatkozol. Ezeket tetszés szerint manipulálod, hiszen csak te értesz hozzá.
Hozzátettem:
– Az olvasottság azért esik, mert hiteltelenné váltunk miattad és a vezetőség miatt. A kurva anyádat.
Fenci gyengéden, éberen szunnyadt a bajsza alatt, amit öt napja növesztett. Nagyon szőrös volt, és ennek a ritka, vastag szálú, vörös szőrnek egy jelentős része fölállt rajta az izgatottságtól. Egy állatra hasonlított, amit felhizlaltak, de nem gondozták, hanem magára hagyták. A magányában aztán csak a szőre nőtt.
– A parancs az parancs – kezdte.
Ekkor kiterítettem Fencit az asztalra, egyetlen állassal, amit lentről fölfelé irányoztam. Szerencsére a többiek ebédelni mentek, vagy vécére. Aztán, a jó ég tudja honnan, kezembe akadt egy fűrész – és mire Fenci lecsorgott volna az asztalról, vagy magához tért volna, ami elég gyorsan megtörtént, nekiálltam fűrészelni a lábát. A csontnál elakadtam, de addigra már mindegy volt. Fenci rákérdezett:
– Mi zajlik itt, Ernő?
Onnantól rosszra fordultak a dolgok. Akaratomon kívül – furcsa ezt mondani, hiszen mi lett volna a célom – felszakítottam a combi ütőerét, nem volt visszaút. A vérből az arcomra is jutott, de leginkább a cipőmben ázott: azt a ragadós csúszkálást, Fenci édeskés parfümillatát, illetve azt, hogy Fenci a magyar himnuszt, majd az Internacionálét kezdte fütyülni, nem felejtem el.
– A parancs az parancs – mondtam.
Aztán felébredtem.
Kettő hete dolgoztam a lapnál. Azért vettek föl, mert jól fogalmazok, amiben joggal bízhattak: korábban műveltségi vetélkedők adatbázisát szerkesztettem, ahonnan kirúgtak, mert elmúltam negyven. Telefonon egyeztünk meg a béremben: ez egy árufeltöltő fizetése volt, de nem kaptam juttatásokat.
Hétfőn kezdtem. Kedden bejelentették, hogy az óránkénti kettő cikk helyett hármat írunk ezentúl, ennek megfelelően még aznap módosították a szerződésemet – bár az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy mindenki másét is. A keddi fizetéscsökkentés után – a tulajdonos lehetőségnek nevezte, de én fizetéscsökkentésnek érzékeltem – csütörtökön bevezették a kvótarendszert. Onnantól kezdve a fizetésünk egy része kattintásszámhoz, meg darabszámhoz volt kötve, amit kizárólag a belpolitikai rovat tagjai teljesíthettek reálisan – ilyen volt az ország természete, amiből a kattintásszám fakadt.
Csütörtökre tehát túl voltam kettő fizetéscsökkentésen, mi több, nyilvánvalóvá vált: politikáról is írnom kell, ha komolyan gondolom a továbbiakat, ha tankolni vágyom, ha óvszert és húst akarok venni. Mert ha szigorúan vesszük, mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoztak, vagyis papíron egyenlők voltunk, de lényegében bevezették a kommunizmust, ahol a kevesek élősködnek a többség felett. Ezen mindenki nevetett a szerkesztőségben, amikor megemlítettem.
A fenti rosszérzés halványulni kezdett, ahogy a második hétvégébe értünk. Az élet átlépte a küszöböt. Levelet kaptam egy 30 éves, egyedülálló nőtől, ami önmagában semmiség, hiszen blogot vezettem: ezt egy regionális portál beemelte a címlapjára. A blog a 25 és 38 éves korom közötti szexuális kalandjaimról szólt – előtte nem szexeltem, utána összejöttem a barátnőmmel –, és tele volt puncikkal meg hazugságokkal: emiatt rendszeresen kaptam elektronikus leveleket, hiszen könnyű a lélekhez kapcsolódni, ha testnek tekintjük. A levélírók magányosak voltak és csatlakozni akartak valakihez, amit többféleképpen oldottak meg.
A nő gyereket akart tőlem. „Nincs más választásom”, írta. Harmincadik születésnapján olvasta a novellámat, ami a harmincadik születésnapomról szólt. Ezt a „sors mutatóujjaként” érzékelte. Bemásolta a novella végét, amiről azt hittem, más írta, de utánanéztem: valóban én voltam. A novella Tóth Irmáról szólt, akivel a Nefelejcs és Péterfy utca sarkán találkoztam a hetedik kerületben, meghívtam magamhoz, és kirabolta a lakásomat.
Most a levélíró rögzítette: „30 éves vagyok, egyedülálló”. Aztán a lényegre tért: „Gyereket akarok tőled, nincs más választásom, főleg a genetika miatt, mert szépek a szemeid.” Végül a nevét is megadta: „Tóth Irma”. Érdekesnek tartottam Tóth Irma visszatérését, ám a barátnőmmel új lakást terveztünk, napról napra megújuló életet. A barátnőm komoly gondolkodású nő volt, a hétvégét is céges elvonuláson töltötte. Nem írtam vissza.
Lakásvásárlás előtt álltunk. A bank közeli fiókjába indultam, itt a hétvégén is nyitva tartanak. Tízmillió forintos limitemelés ügyében jöttem, hogy tranzakciós díj nélkül mozgathassam az összeget. A pénzt a nagyszüleim kuporgatták, aztán a szüleim, aztán én. Már csak én éltem.
A fiókban közölték: a limitemelés opciója lényegében nem létezik.
– Lényegében? – kérdeztem rá.
– Hívom a fiók igazgatóját – mondta az ügyfélszolgálatos hölgy.
A hölgy amatőr birkózóra hasonlított, a fiók vezetője meg – aki gyorsan megjelent, mintha más dolga se volna – katolikus papra, aki elveszítette a hitét.
– Fektesse be nálunk – mondta. – Miért akarja átmozgatni?
– Ugye eldönthetem, mit akarok? – kérdeztem.
Három másodperces szünet támadt.
– Huszonötezer forint – mondta.
– Ezt most találta ki – mondtam, mire az igazgató a fejét csóválta.
Kimentem az utcára, és fölhívtam a központi ügyfélszolgálatot. Tizenöt perc múlva vették föl: ez háromszáz forint, számoltam ki.
– Halló – mondta egy női hang.
– Halló – mondtam, aztán vázoltam a problémát, elhallgatva az előbb történteket.
– Semmi akadálya a limitemelésnek – mondta a hang. –
Az alapszolgáltatáshoz tartozik.
Akkor elmeséltem, mi történt három perce.
– Pillanat – mondta a hang. – Utána kell néznem.
A bankfiókba pillantottam az üvegen át: a fiókigazgató engem nézett, miközben tovább csóválta a fejét. A telefonban megszólalt a hang.
– Kétmillió forintig ingyenes a limitemelés – mondta. – Aztán díjköteles.
– És ha ötször mozgatok át kétmilliót? – kérdeztem.
– Ebben a fiók igazgatója az illetékes – mondta a hang.
Kinyomtam a mobilt, megkerültem a sarkot, és újra fölhívtam a központi ügyfélszolgálatot. Ezúttal szinte azonnal fölvették.
– Miben segíthetek? – kérdezte a második hang.
Határozott női karakter rajzolódott ki előttem, aki három gyermeket nevel, és nincs ideje a hülyéskedésre.
– Létezik felső határ az önök bankjában? – kérdeztem. – Limitemeléskor.
– Nem – vágta rá a családanya. – A limitemelés az alapszolgáltatáshoz tartozik.
Némileg váratlanul hozzátette:
– Mi értelme volna a limitemelésnek, ha összeghatárhoz kötnék?
Elkértem a nevét, és felírtam a hívás időkódját.
– Köszönöm – mondtam. – Hivatkozhatok önre?
– Igen – mondta.
Visszamentem a fiókba. A fejcsóváló vezető hozzám lépett – és szembesítettem az igazsággal.
– Hívom a biztonsági szolgálatot – mondta.
Ekkor elszakadt a cérna. A vezető földre került, majd furcsa dinamika bomlott ki a bankfiókban – többen a vezető segítségére siettek, köztük a hatvan körüli, háromlábú kutyára emlékeztető biztonsági ember, ugyanakkor több civil a hamis plébánost rugdosta.
Valaki ezt mondta:
– Nem működik a kamera. Kamu az egész.
Egy inas, harmincas férfi leütötte a rám csimpaszkodó, háromlábú öregembert, aztán a fülembe súgta:
– Tűnjünk el.
Rendőrszirénát hallottam odakintről.
A Marek utcában sétáltunk a szálkás forradalmárral: miután betértünk a Marek elnevezésű helyre, már a Bella Ciao elnevezésű dalt dúdolta, először a fülembe, majd amikor megérkeztek a Zeneakadémia növendékei – akikről nem is tudtam, hogy a Marekban gyakorolnak délutánonként –, újra meg újra ezt a dalt „rendelte”, azok meg örömmel teljesítették a kívánságait.
– Hogy hívnak? – kérdeztem.
Ha jól emlékszem, ezt mondta:
– Marek.
– A gazdagság bűn, az emberek kilencvenhét százaléka el van nyomva – tette hozzá.
– Mit tennél, ha nyernél a lottón? – kérdeztem.
Marek nem azonnal válaszolt. Barna volt, inas, karcsú ujjakkal. Úgy éreztem, magasan hordja a szemét, nem rossz értelemben, hanem sorsszerűen: tessék, magasan vagyunk, onnan jobban látjuk az igazságtalanságot – ezt mondták a szemei, és azt is hozzátették, hogy aki nem így gondolja, az jobbágy, aki a túlélésre hajt, de ezt sem tolakodóan mondták, hanem természetesen, ahogy mindenki a saját igazát.
– A lényegen gondolkodj – mondta később.
Marek még később elindult a galériára, mert találkozója volt.
– Ismerd meg Kittit, Verát és Ritust – mondta.
Akkor, mint derült égből a villámcsapás, eszembe jutott a limitemelés. Úgy fogalmaznék, a galériára csak a lábaim vittek. Itt melleket, pupillákat és három segget láttam. Megdörzsöltem a szemeimet, de amikor kinyitottam, ugyanezt láttam: mellek és seggek.
Ezt mondtam:
– Barátnőm van.
Erre mindenki nevetett. Háromszor vagy négyszer elénekeltük a Bella Ciaót, aztán hazafelé vettem az irányt.
Jóformán otthon voltam, pár sarokra a lakástól torpantam meg: a kapualjban hajléktalan olvasott elemlámpával. Engem ez föltüzelt mint értelmiségit.
– Mit olvasol? – kérdeztem.
– A Szíriuszról jöttünk, annak is a közepéről – mondta a hajléktalan.
Harminc és hetven közé tippeltem, a szempillája ősz vagy szőke volt.
– Szeretem a régészetet – mondtam.
– Ez nem régészet – válaszolta.
Eszembe jutott valami.
– Régebben én is ezt akartam, az űrben repülő álmot – mondtam.
A hajléktalan csettintett a nyelvével, mintha hülyének nézne.
Régész ismerősömmel a csárdában találkoztunk, amikor ásatáson vettem részt, idéztem föl. Az ebéd során végig ideges voltam, alig vártam, hogy induljunk a gödörbe, vártam, hogy kiderüljön, honnan jöttünk. Ebéd után, kettő óra környékén valóban elindultunk lefelé a gödörbe: nem felszíni, hanem felszín alatti ásatás zajlott, bányaszerű körülmények mutatták meg a múltat. Körben ki volt támfalazva, gerendázva az út, a fatörzsek a homokos talajba süppedtek. Egy idő után abbamaradt a támfalazás, a mélyedés azonban továbbfutott, immár nem az ásás nyomán, hanem magától szélesedve: ott már nem lesz új, mondta a régész, az már a horizont alatti mélység.
Sosem felejtem el, hogy a barátom tanácsa ellenére továbbindultam, majd amikor az első fényeket megpillantottam, elment a térerő. Ez örökre megváltoztatott. Mindezek előtt a régész barátom szendvicset és rózsafüzért nyomott a kezembe.
– Ne nézz vissza – mondta.
Amikor idáig jutottam, leparkolt mellettünk egy rendőrautó. A hajléktalan rám szögezte az elemlámpát, mintha összejátszana a hatósággal, aztán fürge léptekkel, egyik kezében az elemlámpát, másikban a szíriuszi könyvet tartva távozott a helyszínről. Utoljára még a mobiltelefonomra néztem. Tíz nem fogadott hívásom volt a barátnőmtől.
