Van valami megnyugtató a madártejben. Mintha kijelölné az elcsendesülés idejét, legyen odakint akár ködös, nyálkás, búskomor idő, szélvihar, hóesés, vagy épp olyan, mint a mostani, hirtelen felélénkült napsugarakkal, bogyókat csipegető verebekkel, a fűcsomók közül itt-ott már kibukkanó levélhajtásokkal.
Ezt az édességet talán egy téli, vidám, de zúzmarás napon találták fel. A nap bágyadtan élénk színét tükröző sűrű folyadék, s a benne úszó, vakítóan fehér habgaluskák közösen emlékezetnek az évszakok mindig visszatérő változására. A remegős habgomolyok, a róluk időnként leváló habfoszlányok, – sőt, ha vannak porcicák, nosza, legyenek hát habcicák is! – akár a hópihék, hógolyók, úgy merülnek el a nyár melegét idéző, sárga tengerben, hogy egyszerre érezzük magunkat a didergős, magas hegyekben, s egy toszkán kisváros élettel teli teraszán, alkonyatkor.
A madártejet nem lehet kapkodva enni. Polgári konyhát vivő apai nagyanyám szakácskönyvében, amit kézzel írt, szép, jobbra dőlő, kissé reszketeg betűkkel, nemcsak az elkészítés, de a tálalás elegáns módja is olvasható. „Szedjük porcelánedénybe, hűtsük jégen, majd porciózzuk tálkákba! Reszelhetünk rá pici szerecsendiót, megszórhatjuk fahéjjal, vagy rumba áztatott mazsolával is.”
Nemzetközi desszert ez, igaz, nevében itt-ott különbözik. Hazai és román elnevezése egészen az ókorig vezethető vissza, akkoriban hívták a krónikák szerint a vágyott, a szélesebb rétegek számára elérhetetlen, drága luxusédességeket a madarak tejének. Franciaországban úgy illetik: tojás a havon – oeufs á la neige –, de mondják úszó szigetnek is – ile flottante – ,s így ismerik az angolok – floating islands – a spanyolok – isla flotante – is. Az osztrákok kanáritejként jelölik – Kanarimilch –, míg a németeknél hótojást – Schnee-Eier – kér az, aki erre a desszertre vágyik.
Elkészítése egyszerűnek tűnik, elrontani mégis könnyű. Van, aki biztosra megy, s a sűrítést nem a tojás sárgájára bízza, hanem keményítővel, netán lisztes habarással oldja meg. Ám a végeredmény ilyenkor nem az a selymes, megnyugtatóan lágy, a kanalat paplanként bevonó, kifinomultan komplex, édes íz, helyette inkább afféle előre gyártott, folyékony vaníliapuding, elrontott angolkrém bolyong a tálkánkban. Van, aki mazsolát, pörkölt mandulát szór a habra, más egyszerűen, tisztán, flancok nélkül szereti. Akad, aki langyosan kanalazza, más csak jégbe hűtve kívánja. A galuskák szaggatására is többféle út létezik, a szabályos, két evőkanállal oválisra formázottól egészen az eklektikus, olvadó gleccserekre hasonlító labdacsokig. Szülővárosomban emblematikus ételt kreáltak az alapmotívumokból: az egri gömbpalacsintához klasszikus diós alapra helyezett féltenyérnyi kifőtt tojáshabot öntenek nyakon a sűrű, édes, vaníliás tojássodóval.
Legtalálóbb nevét a minap mégis az ország egyik eldugottabb szegletében, egy észak-magyarországi kisváros ikonikus éttermében leltük fel. Ott világbékének nevezik.