Először nem akartam hinni a szememnek, amikor magyar csapatot keresgélve, már-már reményt veszítve, nagyítóval kezdtem nézegetni az UEFA aktuális klubcsapat-ranglistáját. A dokumentum köztudomásúan nem hasraütve, hanem szigorúan a nemzetközi eredményességre támaszkodva, rigorózus matematikai megalapozottsággal készül. E közleményben mindig a legutóbbi öt esztendő nemzetközi teljesítményét mérlegre téve állítják ki a bizonyítványt, állapítják meg az aktuális sorrendet, következésképp több mint sejtetik az uralkodó tendenciát.
Mindez egyebek közt azt is lehetővé teszi, hogy korrekt módon összehasonlíthassuk, helyére tehessük a legutóbb felmutatott magyar klubfutball teljesítményeket. Például összevethetjük az azonos vagy az alacsonyabb lélekszámú, hasonló labdarúgó tradíciókkal rendelkező országokéval. Vessünk egy gyors pillantást e beszédes kontinentális hierarchiára. Kiindulásként könyveljük el a Ferencváros 54., és a zöldfehérekhez legközelebb található magyar csapat, a Fehérvár 162., majd a Puskás Akadémia 245. és a Debrecen 268. helyét Európában. Szívfájdítás következik. A hozzánk hasonló lakosságszámú és futballmúltú Portugália a 19. Benficával, a 20. FC Portoval, a 35. Sportinggal, továbbá a 39. SC Bragával villoghat.
A válogatott együttesekről se feledkezzünk meg! Az előbbi felsorolás után nem csodálkozhatunk a két ország nemzeti tizenegye közötti húszas nagyságrendű (7-27.) európai ranglista különbségen sem. Félreértés ne essék, nem a mi javunkra! Első pillantásra talán megmagyarázhatatlannak tűnik a lemaradásunkat fémjelző, vaskos eltérés. Annál is inkább, mert kevesebb fiúgyerek cseperedik ebben az óceánparti országban, mint nálunk. Az sem valószínű, hogy a luzitánok női miniszterelnöke az igazolt labdarúgó múlttal rendelkező magyar elöljárónál jobban kedvelheti, támogathatja és értheti a futballt.
Az okokat tovább keresgélve nem lehet elhessegetni a gyanút, hogy ott valószínűleg jobb képzésben részesülhetnek a labdát rúgni szándékozó gyerekek, fiatalok, miként értelemszerűen az őket felkészítő edzők is. Ez szoros összefüggésben lehet a náluk zajló edzőképzés korszerűbb voltával, a nemzetközi mércéhez igazított, a minőségi munkát kikényszerítő ösztönző rendszerrel. Továbbá, bizonyára nem utolsó sorban a politikai, politikusi beavatkozási kísérletek távol tartásával, a szakma és az utánpótlás nevelés kétségbevonhatatlan, civil függetlenségével, primátusával.
Hazai teendőink egy része a fentiekből automatikusan adódhatna. Megvalósításukra jelenleg esély sincs, hisz a hatalommal, a politikával ismét egészségtelen közelségbe került labdarúgásunk kizárja a szükséges objektivitást, ezáltal a hatékony gyógymódot is. Legyünk tárgyilagosak, ez nem először fordul elő hazánkban. Nem utólagos felmentésként jegyzem meg, hogy az átkosban az e szférában tevékenykedők a jelenleginél jóval kisebb társadalmi ráfordítással állították elő az összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú futballterméket.
Már várom a hivatalos reagálást, miszerint a mostaniak a jobbak, hisz ha például sajátos megközelítéssel összeadjuk a nemzetközi szövetség által megállapított helyezésszámokat, toronymagasan felülmúljuk számos, gondosan kiválasztott riváliscsoport összmutatóját. De térjünk vissza tréfa világából a valóság talajára. Lássuk be, ma már végképp nem elégséges a szakadt, pecsétes, ódivatú, lötyögő magyar focimellény foltozgatása, folyamatos újragombolgatása, tessék-lássék tisztogatása. Új, jobb minőségű alapanyagra, divatos szabásmintára, külföldön is eladható termék készítésére képes hazai mesterekre lenne szükség.
A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, testnevelő tanár, labdarúgó szakedző.
–
A cikkben megjelenő vélemény nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.