Magasról indított Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke, a Budapest Kör tagja, amikor írásában (Miként épüljön meg a budapesti Dubaj? Népszava, 2024. 01. 11.) azt állította, hogy ne csak mini vagy maxi Dubaj, de egyáltalán semmi se épüljön se Rákosrendezőn, se máshol az országban, ami nem létfontosságú; sőt, minden építkezést, amit csak lehet, le kell állítani. Ezt az állítást elsőként az épületállományunk megállíthatatlan leromlásával támasztotta alá, drámai képet festve róla.
Ezután az a - szakmai érvekkel alátámasztott - állítás következett, hogy az éghajlatváltozás miatt az egyre szélsőségesebbé váló időjárás még inkább fenyegeti a lakókat. Ezt követően példákkal illusztrálva leszögezte, hogy energiaellátásunk igen bizonytalan lábakon áll, ráadásul a hazai épületállomány energiahatékonysága rendkívül rossz. Mindezekből levonta azt a következtetést, hogy „a meglévő épületállomány felújítása, korszerűsítése abszolút elsőbbséget kell élvezzen, minden lehetséges forrást, szakembert át kell csoportosítani erre a feladatra. Ez azt is jelenti, hogy fel kell számolni az épületfelújítások egyik legnagyobb akadályát: azt, hogy az új beruházások elszívják a felújításoktól a pénzt és a szakembereket is.”
A fentiek közül jól hangzó, de nem alátámasztott az az állítás, hogy az épületeink megállíthatatlanul romlanak: az elmúlt 25-30 év budapesti épületomlásai szinte kivétel nélkül szabálytalanul végzett építési munkák miatt következtek be, bár a lakástámogatási rendszer kiterjesztése például a társasházak közös szerkezeteinek felújítására nyilván így is kedvező változásokat hozhatna. Európának ugyanakkor igen gyorsan sikerült pótolnia a kiesett orosz gázt, és – bármit is gondoljunk a kormány energiapolitikájáról – e téren nálunk sincsenek olyan drámai fejlemények, amelyek alátámasztanák a „semmi, ami nem létfontosságú, ne épüljön” jellegű állítást.
Abban persze egyet is érthetünk, hogy jóval többet kellene tennünk a klíma védelmében és az energiabiztonságért, komolyan kellene vennünk a megtérülő energiamegtakarító beruházásokat, és foglalkoznunk kellene egyebek mellett – szervezetten, országos programként – a villámárvizek pusztításainak megelőzésével, a vízmegtartó vagy esetenként éppen a többletvíz-elvezető képesség növelésével.
De a város fejlődésének nem kellene megállnia, így továbbra is aktuális kérdés, hogy mi minden épüljön a funkcióját veszített Rákosrendező pályaudvar területére, ami jelenleg a főváros egyik legnagyobb, fejlesztésre váró helyszíne. Annál is inkább érdemes ezt a kérdést megválaszolni, mert a potenciális befektetőkkel megkötendő szerződés fő elemeit tartalmazó, a napokban nyilvános vitára bocsátott törvénytervezet csak a kormány által megvalósítandó infrastrukturális elemeket veszi sorra, a beruházók számára semmiféle instrukciót nem tartalmaz, a fejlesztés várható összértékén kívül.
Érdemes megvizsgálni, mit mondanak erről a hatályos tervek. A főváros településszerkezeti terve, amelyet legutóbb 2023-ban módosítottak (bár a budapest.hu-n még a 2021-es változat érhető el), egyrészt a vegyes használatú, szerkezetalakító fejlesztési céltérségek közé sorolja – hat másik funkcióját vesztett területtel együtt – a Rákosrendezőt, másrészt az egykori pályaudvar szerepel a nagyvárosias lakásépítésre és intézményfejlesztésre szánt területek között is. E tervnek sajátossága ugyanakkor, hogy a szöveghez csatlakozó ábrákon leginkább a Tengerszem utca és a Szőnyi út két oldalán fekvő ingatlanokat sorolja az intézményi, jellemzően szabadonálló jellegű területekhez, magának az egykori rendezőpályaudvarnak a középső sávjában pedig egy meglehetősen széles közlekedési területet hagy meg, aminek a két oldalán gazdasági, jellemzően kereskedelmi, szolgáltató terület számára jelöl ki területsávot.
A lakásépítési szándékoknak a jogilag meghatározó jelentőségű tervlapon nincs nyoma. Mivel a hatályos fővárosi és kerületi terveknek jogszerűen egymással összhangban kell lenniük, ugyanezt a logikát tükrözi a zuglói helyi építési szabályzat és szabályozási terv is. A nagyléptékű, átfogó koncepciók, stratégiák pedig ennél még általánosabbak, így nem adnak érdemi fogódzót a terület jövőjét illetően.
Készült viszont 2019-ben – még Tarlós István idejében elindítva – egy jogi kötelezettséget nem jelentő tanulmányterv a terület fejlesztési lehetőségeiről. A 2023 decemberében nyilvánosságra hozott terjedelmes anyag három változatban vizsgálja az összesen 240 hektáros térséget, amelyből Rákosrendező állomás csak mintegy 160 hektár. A rendkívül alapos és szerteágazó vizsgálatokra támaszkodó szakanyag városias beépítésű intézményi és rekreációs területeket, továbbá jelentős méretű – 20-40 hektár közötti – közparkot is elhelyezne a felhagyott vasúti területen, az egyes változatok területhasználati arányaikban és elrendezésükben különböznek egymástól. Az anyag új lakóterületekről – főként a jelentős zaj miatt – csak kiegészítő funkcióként tesz említést.
Elérhető továbbá 2023 vége óta egy Budapest Parkváros – Rákosrendező térségének városfejlesztési víziója című szép kiállítású, már a kormányzati bejelentésre reagálva készült fővárosi füzet, amely többek között az előbbi tanulmánytervre is alapoz. Ebben szerepel néhány tematikus funkcióséma is a területről. Érdekes része az anyagnak egy 2021-ben készült reprezentatív felmérés eredménye, miszerint a budapestiek a fejlesztésben a legfontosabbnak a környezettudatosabban működő várost (100 fokú skálán 94 pont), az emberek egészségének védelmét (93 pont), a város gazdasági erősödését, változatos munkahelyek és megfelelő jövedelmek biztosítását (92 pont), zöldebb, fásabb, parkosabb várost (91 pont), a közügyek átláthatóságát (90 pont), valamint a turisták és a lakók összhangját (89 pont) tartották.
A füzet – szakmailag helyesen – az egyik legsúlyosabb problémának a városból való kiköltözést tartja, ami jelentősen növeli az ingázóforgalmat, az pedig fokozza a forgalmi dugókat, növeli a légszennyezést, így széles körben rontja a nagyvárosi létkörülményeket. Az anyag ezért vegyes funkciójú, kompakt városrész létrehozását tartja szükségesnek, 8-10 ezer megfizethető lakás megépítésével, 30-40 hektáros közparkkal, benne egy a Rákos-patak vizéből táplálkozó tóval. Fontos elem továbbá a 3-as villamos és a kis földalatti meghosszabbítása, az új közúti kapcsolatok – többek között a Szegedi úti felüljáró – megépítése, új kerékpáros és gyalogos útvonalak létrehozása, a környezetbarát belső közlekedési hálózat, a megújuló energiahasználat és a hőszigetet csökkentő zöldfelületek sora.
Lényeges része az anyagnak az utolsó fejezet, amelyben a főváros hitet tesz amellett, hogy az ilyen jelentős léptékű, állami területeken megvalósuló fejlesztési akciók csak a főváros, az érintett kerületek, a magyar állam és a piaci befektetők közötti partnerségben, egyeztetett és konszenzusos alapon elfogadott tervek alapján, komplex város- és ingatlanfejlesztési programként – azaz összehangolt projektek sorozataként – valósítható meg, kedvező esetben az infrastruktúra fejlesztésére rendelkezésre álló európai uniós források felhasználásával.
A fővárosi álláspontot képviselő, szakmai szempontból helyesnek mondható dokumentumban sem Dubaj, sem felhőkarcolók nem szerepelnek, viszont egy olyan vízió körvonalai bontakoznak ki, amely alkalmas lehet Budapest nemzetközi mércével is kiemelkedő színvonalú – a füzetben jó példaként szereplő skandináv, osztrák és német városrészekhez hasonló léptékű – új negyedének kialakítására.
Tegyük hozzá: ez a lakásszám már egy kisebb városnyi – 15-20 ezer főnyi – lakosságot jelent, így feltétlenül gondolni kell az alapfokú egészségügyi, oktatási és szociális létesítmények, a kiskereskedelem, szolgáltatások megteremtésére is. Megfelelő tervezés esetén a rekreációs terület részeként szóba jöhet például egy magas színvonalú városi vidámpark is, pótolva a sok éve fennálló hiányosságot, esetleg összehozható a program a szomszédos, befejezetlen Biodóm új funkciójának megtalálásával is.
Mivel a korábbi tanulmánytervek alapján, de azokat továbbfejlesztve kialakított fővárosi álláspont egyelőre csak nagyvonalú kereteket, irányelveket tartalmaz, így a remélt egyeztetés során kialakuló további, egyre részletesebb, konkrétabb tervekben sok elemet kell érdemi tartalommal megtölteni. Különösen, ha figyelembe vesszük a kormányzati retorikában szereplő mini, majd maxi Dubaj fordulatot a 240 méteres toronyházzal. A végeredmény csak akkor lehet az ország és Budapest, valamint a szűkebb térség számára egyaránt kedvező, ha az egyeztető felek törekszenek a „mindenki nyer” filozófia megvalósítására. Ez új elemnek számítana az elmúlt időszak hazai politikatörténetében.
Szakmai szempontból leszögezhető továbbá, hogy magasházakra a mi kulturális és gazdasági viszonyaink között nincs szükség, de ha a beruházók ilyet akarnának építeni, akkor a terület a fenti keretek között alkalmas lehet arra is, amennyiben nem rombolja a Budapest világörökségéhez sorolt látképet, azaz nem okoz lényeges és kedvezőtlen változásokat a városnak a kilátópontokról, illetve az Andrássy útról feltáruló látványában.
Az eddigiekből levonható az a tanulság is, hogy a Fővárosi Önkormányzatnak az elmúlt évtizedekben megszokottnál lényegesen több, konkrétabb tervet kellene elkészíttetnie és karbantartania egyes fontos fejlesztési területekre, a város fejlődésének érdemi befolyásolása érdekében. Ezeket aztán nyilvánosságra is kellene hozni, hogy a város lakói minél szélesebb körben láthassák, milyen közös jövőn dolgozik az aktuális városvezetés, és véleményt is nyilváníthassanak róla. Az ilyen tervek alkalmasak lehetnek a fejlesztők, befektetők érdeklődésének felkeltésére, ugyanakkor ha széles körben ismertek és köztudottan elfogadottak, akkor kisebb a veszélye, hogy a befektetői vagy tulajdonosi körök egészen más elképzelésekkel állnak elő, vállalva az ezzel járó, hosszú időn át tartó és számos kockázatot hordozó lakossági és politikai vitákat.
És még két gondolat, amely már túlmutat a fővároson. Ha legalább a nagyvárosi önkormányzatok rendelkeznének a pályázati kötelezettségként előállított dokumentumokon túlmutató, közérthető, széles körben elfogadható tervekkel, amelyeket nemcsak a (fő)polgármester vagy egy-két a politikához közel álló munkatársa, hanem hozzáértő szakemberek tárnának a nyilvánosság elé, akkor ezek a kérdések nem silányulnának azonnal politikai vita tárgyává, és az egyes – egyébként sokszor nem egyszerűen eldönthető – kérdésekben is jobb döntések születhetnének. Érdekes lenne továbbá az is, ha az önkormányzatok – és persze a kormány is – az általuk közpénzből elkészíttetett lakossági felmérések, közvéleménykutatások eredményét rutinszerűen közzétennék, hiszen azok alkalmasak lehetnek egyes önkormányzati döntések hátterének megvilágítására, a vezetéssel szembeni bizalom fokozására és lakossági tudatosság növelésére is.
A szerző Hild Jánosdíjas urbanista, a Magyar Urbanisztikai Társaság tanácsadó testülete és a Budapest Kör tagja
–
A cikkben megjelenő vélemény nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.