Mint azt a nyájas olvasó bizonyára jól tudja, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elöljárósága és tagsága megválasztotta az év sportolóit és csapatait. A gála az operaházban zajlott, abban az intézményben, amelynek főigazgatói posztjára nem jelölték Ókovács direktort, az illetékes úr mégis kinevezte őt, majd a kormányfő vele szilveszterezett – szó szerint – a dalszínház tetején.
A választáson Szoboszlai Dominik másodszor lett „egyéniben” a legjobb, míg a labdarúgó-válogatott 2015 óta ötödször nyerte el a legkiválóbb csapat címet.
A futballválogatott a szavazás 1958 óta tartó történetében összesen hatszor győzött. A hatodik – kronológiailag az első – diadalát 1985-ben aratta. Mintha a voksolók tudták volna, noha valójában rémálmaikban sem jött elő, hogy 1986 után legalább negyvenéves vb-pauza következik.
Akkor sem, most sem szavaztam. Hajdanán a MÚOSZ sportújságíró-tagozata szervezte a voksolást, és a Népszabadság sportrovata, amelynél csaknem 35 évet töltöttem, nem képviseltette magát a szekcióban. Annak elnöke sosem kérdezte, miért nem, nyilván ugyanúgy nem érezte hiányunkat, ahogyan mi sem szenvedtünk a tagság mellőzésétől.
Az MSÚSZ-hoz szintén nem tartozom, tehát ezúttal sem számíthattam szavazólapra. Azaz nem a nosztalgia beszél belőlem, számomra e voksolásnak legföljebb gyerekkoromban volt romantikája, bár a győztes sportolók túlnyomó többségét – nem a szavazás miatt – mélységesen tiszteltem, tisztelem.
Miként azokat is, akik nem nyertek. Mondok ötven futballistát, aki 1958 óta benne lehetett volna Az év csapatában, de egyszer sem volt benne: Albert Flórián, Bálint László, Berendy Pál, Bozsik József, Budai II László, Bundzsák Dezső, Csordás Lajos, Ebedli Zoltán, Fazekas László, Fekete László (Újpest), Fenyvesi Máté, Géczi István, Göröcs János, Grosics Gyula, Hidegkuti Nándor, Juhász István, Juhász Péter, Káposzta Benő, Kárpáti Béla, Kiss László (Vasas), Kocsis Lajos, Kotász Antal, Kovács József (Videoton, Újpest), Kozma Mihály, Kű Lajos, Machos Ferenc, Mathesz Imre, Mátrai Sándor, Mészáros Ferenc (Vasas), Mészöly Kálmán, Müller Sándor, Nagy István (MTK), Páncsics Miklós, Pintér Sándor, Rákosi Gyula, Sándor Károly, Sárosi László, Sipos Ferenc, Solymosi Ernő, Szentes Lázár, Szőke István, Szűcs Lajos (FTC, Honvéd), Tichy Lajos, Török Péter, Törőcsik András, Tóth András (Újpest), Tóth József (Pécs, Újpest), Várady Béla, Zámbó Sándor, Zombori Sándor.
S ideírok még 11 labdarúgót, akit 1958-ban már nem hívtak a válogatottba, de még vígan és prímán futballozott: Faragó Lajos – Buzánszky Jenő, Várhidi Pál, Bányai Nándor, Lantos Mihály – Kovács Imre, Palotás Péter – Tóth II József, Szusza Ferenc, Szilágyi Gyula, Tóth Mihály.
E 61 játékos mérlege Az év csapatának választásán: semmi. Hogy az egyéniről ne is beszéljünk. Albert Flórián akkor sem tudott szólóban nemhogy győzni vagy csupán a dobogóra kerülni, amikor Aranylabdát nyert. Igaz, Franz Beckenbauer sem lett soha egyéniben Az év sportolója az NSZK-ban. Amikor játékosként volt Európa-, majd világbajnok (1972-ben, illetve 1974-ben), a gerelyhajító Klaus Wolfermann, valamint a tornász Eberhard Gienger vitte el a pálmát, amikor pedig (1990-ben) szövetségi kapitányként vezette vb-diadalra az NSZK válogatottját, a teniszező Boris Becker győzött férfi egyesben.
Ezzel szemben Szoboszlai már kétszeres egyéni győztes. Hozzáteszem: mostani elsőségét messzemenően akceptálom, mert liverpooli szerződése és rendszeres ottani játéka olyasmi manapság, mint Farkas Bertalan űrutazása annak idején.
Kész szerencse, hogy 1964-ben az ötkarikás aranyérmes együttest választották Az év csapatának, így az extraklasszisok közül a világválogatott Bene Ferenc, Farkas János és Novák Dezső, valamint Ihász Kálmán, Varga Zoltán átélhette az elsőség élményét. Az más kérdés, hogy ők öten abban az évben az olimpiai aranynál a futballban értékesebb Eb-bronzérem alapján érdemelték volna ki a győzelmet, de az újságírók megbüntették az A csapatot, amiért az nem nyerte meg az Európa-bajnokságot, merészelt az elődöntőben kétszer 15 perces hosszabbítás után 2:1-re kikapni a spanyoloktól a madridi Bernabéu stadionban.
Velük ellentétben az Eb-nyolcaddöntőnél messzebb még nem jutó Dibusz Dénes, Fiola Attila, Lang Ádám, Nagy Ádám csapatban már ötszörös győztes. A modern kori periódus legfényesebb diadala, az angliai 4-0 persze nagy eredmény volt, ám aligha nagyobb a brazilok ellen az 1966-os vb-n aratott 3-1-es diadalnál vagy az 1972-es ötkarikás döntőnél (néhány hónappal az Eb-negyedik hely után), jóllehet a futballban nem sokra tartják az olimpiát.
Így vagy úgy, a választás szikár tényei alapján az utóbbi 65 év hazai All Star-tizenegye így fest: Dibusz (5 elsőség a szavazáson a válogatottal) – Lang (5), Orban (3), Szalai Attila (3) – Fiola (5), Kleinheisler (4), Nagy Ádám (5), Schäfer (3) – Sallai (3), Szoboszlai (3) – Szalai Ádám (4).
Ez az elsöprő fölény – amelynek elhatalmasodásáról egyáltalán nem a futballisták tehetnek – még akkor is túlzás volna, ha a válogatott az idén elhódítaná az Európa-bajnoki címet. Pláne, hogy vb-re 2015 és 2023 között kétszer is ki lehetett volna jutni, de változatlanul nem sikerült. Az egymást követő három Eb-szereplés közül kettő pedig mindenekelőtt az UEFA létszámemelésének tulajdonítható, hiszen a selejtező harmadik vagy negyedik helyéről a kontinenstorna 2016-ot megelőző 52 éves történetében még véletlenül sem lehetett volna kikerülni az Európa-bajnokságra.
Nem állom meg, mondok egy hevenyészett „nullás” csapatot a cikk elején említett 61 labdarúgóból: Grosics – Mátrai, Mészöly, Sipos, Sárosi – Bozsik, Göröcs, Hidegkuti – Sándor, Albert, Tichy.
Mit tetszik gondolni?
