- A Kékszakállú hetedik felesége

A német Wehrmacht 1940. június 5-én áttörte a francia védelmi állásokat, június 14-én elesett Párizs. November 11-én néhány párizsi egyetemista a Diadalívnél virágot helyezett el az ismeretlen katona sírjánál. Letartóztatták őket, és felkerültek a túszok listájára. Köztük volt az akkor tizenkilenc éves Françoise Gilot is, aki filozófiai tanulmányai, és egy év Cambridge után, ahol angol irodalmat hallgatott, a párizsi egyetemen jogot és irodalmat tanult. A megszállók valamiért különösen gyűlölték a párizsi joghallgatókat, a túszoknak naponta kellett jelentkezniük a német parancsnokságon. „Elég kellemetlen volt” – emlékezik vissza Gilot lakonikusan erre az időszakra Malte Herwig: Az asszony, aki nemet mond című könyvében. Akkoriban egy-egy, a közeli harcokban eleső német katona után ötven túszt végeztek ki. Gilot nevét három hónappal később törölték a listáról, miután bejelentette, abbahagyta az egyetemi tanulmányait, és a divatszakmában helyezkedett el. És valóban: ékszereket és kerámiagombokat készített különböző párizsi divatházaknak. Akkoriban gombból hiány mutatkozott Párizsban.

Családja úgy tudta, szorgalmasan jár az egyetemre, de titokban egy műtermet látogatott heti rendszerességgel. Apja, Émile Gilot rendkívül művelt üzletember, anyja, Madeleine Gilot festőművész volt. Bár szülei korán felismerték a művészi tehetségét – első olajképét tizenhét évesen festette –, apja szigorúan megtiltotta neki, hogy művészeti iskolába járjon, a festészetet válassza hivatásául. Lányából nemzetközi jogászt szeretett volna faragni, de e tekintetben – mint ahogy a Műcsarnok katalógusában, Popovics Kinga esztéta tanulmányában olvasható – lánya kiképzésszerű nevelését alapvetően „elhibázta”. Françoise hatévesen már megismerkedett a görög mitológiával – festészetének meghatározó elemével –, tizenkét éves kora előtt már olyan szerzők műveit olvasta, mit Baudelaire, Villon, Ronsard, Rabelis és Poe. Tizennégy évesen már túl van az Übü király szerzője, Alfred Jarry összes művén. A francia irodalom patafizikai irányzatának jeles írója – amely állandó nyelvi és gondolati játékot űz az abszurddal és a képzeletbelivel – pedig lényegesen nagyobb intellektuális erőfeszítést követel meg az olvasóitól, mint a kor bestsellerszerzője, Hedwig Courths-Mahler.

Françoise Gilot 1939-ben ismerte meg Rozsda Endrét, 1941-től a szürrealista magyar festőművész műterme jelentette számára a „tiltott zónát”. Lisa Alther írónővel közösen írt beszélgetőkönyvéből, az Asszonyokból tudható: Rozsda inkább a mentora volt, nem próbálta meg befolyásolni a stílusát. Rozsda délelőttönként aludt, addig Gilot festett, délután Rozsda modellje volt, vagy épp a tanára által adott festői feladatokon dolgozott. Rozsda arra biztatta – írja Popovics Kinga –, hogy keresse az élet poétikus, költői értelmét, a technika fensőbbsége helyett próbáljon valamiféle tartós líraiságot beleszőni a műveibe. Gilot pedig azon törte magát, a képein miként tudja úgy kifejezni világosan az érzelmeit és gondolatait, hogy azok a náci megszállók előtt mégis rejtve maradjanak.

Rozsda Endre 1943-ban az üldöztetés elől visszatért Budapestre élettársával, Barta Lajos szobrászművésszel – a vészkorszakot mindketten munkaszolgálatosként élték túl. Ám mielőtt Rozsda maga mögött hagyta volna Párizst, megjósolta Gilot-nak: találkozni fog Picassóval. Ez búcsújuk után három héttel be is következett egy étteremben. Az akkor már kiállító művész, a huszonegy éves Gilot és a festőóriás, a hatvanegy éves Picasso tíz évig nem is vált el egymástól, bár szerelmük sosem volt konfliktusmentes. A katalán mester aztán végképp nem tudta elviselni, hogy Gilot nem csupán egy múzsa a sok közül, hanem az asszony, aki nemet mond. Ennek közös gyermekeik, Paloma és Claude Picasso is megitták a levét. (Claude tavaly augusztusban, édesanyja halála után két hónappal hunyt el.) „Én voltam a Kékszakállú hetedik felesége, és a többiek már mind a kamrában lógtak. Azonnal arra gondoltam, hogy mindenekfelett el kell kerülnöm azt a nagy, elborzasztó tényt, hogy az egót nem elégítheti ki pusztán az, hogy Picasso lefestett. Nem!... Azért nem zúzott szét Picasso, mert nem voltam hajlandó a Kékszakállú feleégeinek egyikeként azonosítani magam” – emlékezett vissza Gilot, aki aztán az Életem Picassóval című könyvével – szakításuk után tíz évvel – olajat is öntött Picasso haragjának tüzére.

Ha nem ismernénk Françoise Gilot képeit, gondolhatnánk, ha valaki festőként tíz évig Picasso élettársa, teljesen a hatása alá kerülhetett. De ismerjük a képeit. Gilot 1998-ban Budapesten járt – akkor rendezett első nagy tárlatot Rozsda Endre képeiből a Műcsarnok –, és összebarátkozott a Várfok Galéria vezetőjével, Szalóki Károllyal. A Várfok Galéria 2000-ben a két művésznek közös kiállítást rendezett, majd az elmúlt két évtizedben mindkettőjük művészetét alaposan bemutatta. Most a Műcsarnokban Gilot első nagy átfogó, európai kiállítása látható a Várfok Galéria művészettörténésze, Kovács Krisztina rendezésében. Picasso egy jelentős fejezet volt – olvashatjuk le Gilot önarcképéről –, de csak egy fejezet. Pablo Picasso életrajzírója, John Richardson szerint egyébként a katalán képzőművész többet merített Gilot művészetéből, mint amennyire ő befolyásolni tudta egykori szerelmének látásmódját.

Gilot mintegy nyolc évtizedes alkotói pályáját hetven – főleg magángyűjteményből származó – alkotás reprezentálja a Műcsarnokban, Gilot egyik korai, 1938-as művétől kezdve a kései, 2016-ban született papírmunkákig. Az 1980-as évek monumentális lebegővásznai mellett újra együtt láthatók az 1990-es évek kiemelkedő fontosságú sorozata, a Vándor darabjai is, amely olyan létélményt közvetít, mint Madách drámája, Az ember tragédiája. Gilot persze nemcsak az élet vándora volt: Angliában, az Egyesült Államokban is élt és alkotott, harmadik férje, Jonas Salk kutatót a világ számos országába elkísérve újabb és újabb motívumokat gyűjtött saját mitologikus művészetéhez. (Salk a gyermekbénulás elleni vakcina egyik kifejlesztője volt.) Olajfestmények, egyedi papírmunkák, akvarell- és tustechnikával készült alkotások, sokszorosított grafikai eljárásokkal készített művek, litográfiák és monotípiák – nemcsak Gilot alkotói technikái sokoldalúak. Ahogy Kovács Krisztina rámutatott: a görög kultúra lenyomata, az egyiptomi művészet formakincse, a japán tekercsképek hatása mellett az avantgárd gyökerei és a picassói formákból való építkezés is felfedezhetők Gilot egyedi, mitikus világában.

Amit láthatunk: filozofikus költészet a festővásznon, északi „tájolással”. Gilot úgy tartotta: az olaszok számára minden a stílusról és a kifejezésről szól, a spanyolok pedig keresik a szélsőségeket, a brutális deformitást. Az ő ősei viszont viking gyökerűek, olyan észak-franciák, akik a matematika, a filozófia, a metafizika bűvöletében éltek, élnek, és a világot az egyenletes északi fényben szemlélik.

Meglehet, a kiálltás címében – képein gyakran – megjelenő főnixmadár is egy ilyen „északi” jelenség: a szülői házban állt egy kitömött albatrosz, amit az apja lőtt. Akár ez a madár is feltámadhatott Gilot képzeletében, ami aztán még hatalmasabbra nőtt.