Félrevezető volna, ha azt írnám, azért írattak szüleink zeneiskolába, mert az otthonunk tőszomszédságában állt. Muzikálisnak mondanám családunkat, mert apám olyan értője és szerelmese volt az operáknak és a szimfonikus zenének, ami kivételszámba ment. Csak azért nem számtalanszor nyerte meg a „Játék és muzsika tíz percben” című műsort, mert az adás évtizedek alatt legfeljebb tucatnyi alkalommal látogatott el abba a kisvárosba, ahol éltünk. Más kérdés, hogy ilyen alkalmakkor nem volt helyi szereplőválogatás, hanem a siker reményében mindig apám, pontosabban: apánk volt a játékos.
A zeneszeretet mégsem párosult hangszeres tudással, és könnyen lehet, hogy testvérem és esetemben ezt szerették volna pótolni a zeneiskolával. A felvételire apai nagymamánk vitt el egy verőfényes szeptemberi napom. Az emlékek furcsa játéka, hogy ennek a délutánnak a fényeit megőriztem magamban, hogy aztán azonnal ránk boruljon a zeneiskola ódon falainak homálya, ahol valamiféle felvételi bizottság várt ránk. Tízévesen még soha nem álltam ilyen előtt, a bátorságom gyorsan elszállt. A férfiakból és nőkből álló testület tagjai kedvesen beszéltek, majd a rövid kérdés-felelet után arra kértek testvéremmel, hogy énekeljük el egy dalt. Riadtan egymásra néztünk. Nem tudom, mire készültünk, de erre nem. Majd magunk számára is váratlanul belekezdtünk egy szovjet-orosz forradalmi dalba, a „Rászvitáli, abronyi i grusi” kezdetűbe, amit egyik osztálytársunktól tanultunk. Utólag bizonyára szégyellni kellene, mégis nagyon tetszett akkor ez a dal. Nagymamánk szeme fennakadhatott, mert a családban ment a nótázás, népdalok, műdalok vegyesen, így kézenfekvő lett volna, hogy ebből a repertoárból válasszunk.
Fogalmam sincs, hogy léteztek-e valódi felvételi követelmények, ahogyan arról sem, milyen színvonalú volt az előadásunk. Forradalmi dalunk lendületes előadása kicsit zavarba hozhatta a bizottságot, ám vélhetően nem kizárólag ez biztosította a bejutásunkat. A szolfézsórák gyötrelmeit még ma sem tudom feledni, ahogyan azt a kálváriát sem, ami egy év múlva hangszerválasztásomat kísérte. Minden volt ez, csak választás nem. Anyám húga remekül gordonkázott, így született a családi kupaktanácsban a döntés, hogy próbálkozzak ezzel, de kiderült, ehhez rövidek az ujjaim. Legszívesebb zongoráztam volna, de ehhez egy otthoni pianínó lett volna a követelmény. Elveszett gyerekként bolyongtam az iskola folyosóin, és nem értettem, mit keresek itt. Focizni, úszni, bandázni szerettem, és ebben a romlatlan gyerekvilágban nem értettem, mit keresnek a kottafüzetek és a szolfézsórák.
Jobb híján és kevés meggyőződéssel furulyázni kezdtem. Ellenérzéseimről sokat elárul, hogy amikor csak tudtam, lógtam. Tavasszal már egyáltalán nem jártam órákra. A lebukás veszélye mindennap ott settenkedett körülöttem, rémálmok gyötörtek. Majd egy udvarias hangú levélben az iskola arra kérte szüleimet, hogy „igazolják fiuk két hónapos távolmaradását”.
Megint összeült a család, hogy döntsenek rólam, az operák későbbi szerelmeséről.