Egy tündérhercegnővel múlattam az időt minap. Rám volt bízva, hogy ebéd után elhozzam az óvodából, aztán eltöltsek vele néhány órát, amíg a szülei hazaérkeznek dolguk végeztével a fővárosból. Nem kertelek, elfogult vagyok vele, aki hat fiúunoka után érkezett tágabb családunkba, egyetlen leányzóként. Ráadásul élvezem is a társaságát, hisz alig múlt még három, de tárgyilagos éleslátása és derűs önzetlensége édes teherré teszi a vele töltött, amúgy pesztrálásnak kinevezett időt.
Papírra rajzolgattunk délután, miután sikerült lebeszélnem arról, hogy a karácsonyra kapott gyermek-sminkkészletével új szemöldököt és kék monoklit rajzoljon az arcomra. Bár nem is értem, miért ódzkodtam ettől, hisz néhány nappal korábban sikerült úgy végigülnöm egy egész ebédet, hogy csak a desszertnél szólt rám az asztaltársam: széles fekete csíkok vannak a szemem alatt. Akkor szereztem az indiános motívumokat, amikor délelőtt begyújtottam a kazánba, de előtte kikormoztam kicsit.
Az óvodás azt kérte, először rajzoljam le magamat, aztán meg őt, de pont olyan ruhában, amilyenben van. Puha rózsaszín pulóver és rózsaszín tüllszoknya volt az aznapi „szett”, hajában két, színben passzoló masnival. Egyszer, mikor együtt uzsonnáztunk, félig tréfásan megkérdeztem tőle, szerinte mi a fontos: egy lány okos, nagylelkű vagy szép legyen, mire széttárta a karját, kicsit összeráncolta a homlokát, és a legtermészetesebb módon közölte, hogy egy lánynak leginkább szépnek kell lennie. Igyekeztem hát összeszedni minden tudásomat és kreativitásomat, mikor rajzolni kezdtem őt, de pár vonás, és a haj megformálása után kijelentette, hogy ez a csúnya nem lehet ő, ez legyek inkább én. Amikor pedig majd a szoknyáját rajzolom, arra különösképpen ügyeljek, hogy pörgős legyen, mert hát láthatom, ha megpördül előttem, ezek a tüllök milyen szépen szállnak a szélben, olyanok, mint a pillangók.
- Mi lenne, ha inkább kirakóznánk? - próbáltam menekülni a sekélyes kézügyességemet és grafikai tudásomat meghaladó feladattól, ám mielőtt igent mondott volna, még le kellett rajzolnom a testvérét, anyját, apját, a két kutyájukat, na meg egy várat mögéjük, hogy legyen hol lakni, és egy tavat, amiben majd úszhatnak. A puzzle-darabok szerencsére nagyobbacskák voltak, nem azok a miniatűrök, amikből országházat vagy festményt kell napok, olykor hetek alatt kiügyeskedni. Persze ennél a játéknál is nekem jutott a rondábbik figura, Daisy kacsa, míg ő a csinos Minnie egeret próbálta szépen kirakni. Külön felhívta rá a figyelmemet, nézzem meg, milyen gyönyörű az az égszínkék ruha, amiben a mesefigura feszít, s jegyezzem is meg jól, mert szülinapjára majd ilyet kér. - Most kaptál karácsonyra egy jégkirálynőset, az is kék! – jegyeztem meg óvatlanul, de rám is pirított mindjárt. Szerinte minden normális lány látja a két kék szín közötti óriási különbséget, akinek van szeme, ideje lenne nekem is ezt belátnom.