Magától értetődő, hogy az irodalmi művek megítélése szubjektív. Mindenkinek megvannak a maga kedvenc szerzői, vagy éppen irodalomkritikusai. Édesapám, a 2018-ban elhunyt Rónay László és sok irodalomtörténész barátja, pályatársa azt az elvet követte: úgy kell beszélni vagy írni az irodalomról, hogy azt mindenki megértse és megszeresse. És nem is az a fontos, ki mit mond az adott műről, hanem az, hogy nekünk mit mond. Az irodalmi művek elemzésénél nincs szükség holmi „lila ködökre”, amikor mintha csak sokadlagos szempont lenne az, aminek pedig a lényegnek kellene lennie: közelebb hozni az írók varázslatos világát az emberekhez.
Ennek az emberközpontú irodalomnak az egyik utolsó mohikánja Kenyeres Zoltán, aki január 17-én ünnepli 85. születésnapját. Ő nem csak rendszeres olvasója lapunknak, Szép Szó mellékletünkben írásai, bölcseletei jelentek meg. Nincs könnyű dolgom, amikor róla írok, hiszen nagyszerű írásait, esszéit, elismeréseit, díjait, köztük Széchenyi-díját kellene első helyen említenem, számomra azonban ő elsődlegesen mindig a család barátja marad. Sosem felejtem el a szüleimmel folytatott hosszú beszélgetéseit a budai lakásban, vagy szárszói nyaralónkban, ahol együtt anekdotáztak a gesztenyefa alatt a többi íróbaráttal, Pomogáts Bélával, Bodnár Györggyel, Juhász Ferenccel és a többiekkel. Ebből az irodalmi körből már csak ő van közöttünk. Ma is elérzékenyülök, ha az édesapám sírja felett 2018-ban mondott beszédére gondolok. Elfogultságomat tehát nem is tagadhatom.
Ám ha valaki tárgyilagosan tekinti át életművét, megállapíthatja, nem csak író, irodalomtörténész vagy a kultúrtörténet oly kiváló ismerője. A mindenkori pápáról mondogatják, hogy a világ lelkiismerete, hiszen rávilágít az egyes országok erkölcsi túlkapásaira. Kenyeres Zoltánt ugyanakkor a magyar irodalom lelkiismeretének nevezhetnénk, hiszen kíméletlenül rámutat arra, hogy a mai kor mely klasszikus szerzőkről feledkezett el akár politikai, akár egyéb okokból, kikkel szemben vannak nagyon is komoly adósságai a kultúrpolitika illetékeseinek. 2019-ben ünnepeltük Ady Endre halálának századik évfordulóját, de a nagy ünneplés elmaradt – mutatott rá egy ízben Kenyeres, aki az író egyik legismertebb kutatója. Ady-emlékév – szemben Petőfivel – nem volt, de nem csak Ady kezd a feledés homályába merülni, hanem olyan nagyságok is, mint Csokonai. És nem csak a kultúrpolitika illetékeseinek felelőssége az, hogy ne felejtkezzünk el irodalmunk nagyjairól, hanem mindannyiunké – emlékeztet Kenyeres Zoltán. „Nekünk kell megszólítani a szerzőket” – mondta egyszer.
A hetvenes évek közepén megjelent Gondolkodó irodalom című esszégyűjteménye kapcsán írta Kenyeres Zoltánról édesapám: „Gondolkodó irodalmár, akit mindig a felszíni jelenségek mélyén munkálkodó törvényszerűségek, az egyedi mögött az általános foglalkoztat.” Ez a gondolatiság, amely egyre jobban hiányzik a mai világunkból. Az érdekek az értelem, a ráció fölé kerekednek és nem látni, mikor élhetünk majd egy gondolkodó társadalomban. Sajnos, ez a szemlélet az irodalomi életet is áthatja.
Kenyeres Zoltán már a nyolcvanas évek elejétől tanított az ELTE-n 20. századi magyar irodalmat. Később az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézetének igazgatója (1992–2004), illetve a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék vezetője (1994–2004) volt. Az irodalomról, az írókról szóló művei, előadásai azért is magukkal ragadóak, mert felvázolja, ma mit jelentenek számunkra a művek és milyen útravalót kaphatunk belőlük a mindennapi életünkhöz. Előadásait őszinteség jellemzi, a klasszikusok verseiről is megmondja, esetenként miért nem sikerültek jól. Képes elgondolkodtatni a hallgatóságát, egyszer rámutatott például arra, hogy Ady „kompország” hasonlata képzavar, hiszen a komp nem csak egy irányba halad. De nem csak szerzőkről beszél, az irodalomelmélet igazi professzora, senki sem tudja nála jobban elmagyarázni az irónia filozófiai jelentését.
Weöres Sándorról szintén monográfiát írt. Amint megjegyezte: sokan úgy idézik a derű költőjének gyerekverseit, hogy nem is tudják, ki a szerzője. Ez pedig talán a legnagyobb elismerés egy író számára.
Felsorolni sem lehet, Kenyeres Zoltán hány művet, esszét írt akár könyv formájában, akár folyóiratokba, például a Vigiliába, hány íróval és költővel foglalkozott, s hány díjjal jutalmazták. Egyszer azt mondta, ha választhatott volna, Magyarországon melyik korban éljen, akkor 1830 körül született volna, s nagyjából az első világháború kezdetéig élt volna: így átélhette volna a kiegyezés utáni úgy fél évszázadig tartó virágzás időszakát. És persze hibák ekkor is voltak, amint Ady publicisztikáiból is kiderül, mégis a magyar kor egyik legszebb korszakáról van szó – mutatott rá.
Az irodalom szerelmesei örülhetnek, hogy Kenyeres Zoltán a mai korban él, hiszen azon kevesek közé tartozik, aki még el tudja mondani, vagy szépírói művészetét csillogtatva írásban is meg tudja fogalmazni azt, miért érdemes olvasni, szeretni az irodalmat, nagy klasszikusainkat. Isten éltesse még sokáig!
