A német doktor Ritter az első világháborús lövészárkokban utálta meg az emberiséget. A weimari köztársaság idején jól menő orvos volt Berlinben, de elvágyódott. Elmúlt negyven, amikor hozzálátott nagyszabású tervének megvalósításához. Először is elcsábította páciensét, egy csaknem húsz évvel fiatalabb, férjezett tanárnőt. Dore Strauch, aki istenként tekintett rá, elhitte neki, hogy a civilizáció a végét járja.
Úgy tervezték, együtt fogják túlélni közelgő nagy összeomlást: kiszállnak, szakítanak a társadalommal, lemondanak a luxusról, és a természetbe visszatérve önellátó életformára rendezkednek be.
Mese az édenkertről
Az apokaliptikus világkép változatos olvasmányokból állt össze: Lao-Ce, Nietzsche meg mindenféle misztikusok. Ritter elutasította a nyugati civilizációt, külön is a kapitalizmust, továbbá a gabonafélék, a hús, az alkohol, a kávé fogyasztását és a dohányzást. Halála után publikált feljegyzéseiből kiderül, hogy hitt a fehérek felsőbbrendűségben, megvetette a zsidókat. Szociáldarwinista lévén a Darwin iránti tiszteletből választotta ki az elvonulásra az evolúciós elmélet szülőhelyét, a Galápagost. Önmagát modern Robinsonként népszerűsítette. Egy bizarr ötletével sikerült hírlapi szenzációt keltenie. Az indulás előtt ugyanis önmagának és barátnőjének is kihúzta az összes fogát, nehogy valamelyik a Csendes-óceán közepén fájduljon meg. Műfogsort csináltatott rozsdamentes acélból, olyan éleset, hogy állítólag a kavicsot is el lehetett harapni vele.
1929 nyarán szálltak hajóra. Mire gondosan összekészített túlélőkészletükkel, többszöri átszállás után odaértek a távoli lakatlan szigetre, Floreanára, beütött a tőzsdekrach. Az igazolódni látszó világvégejóslat egyszeriben híressé tette őket. A doktor beleélte magát a filozófus-próféta szerepébe, arra vetődő hajósokkal üzengetett a világba.
A civilizációtól és ruháitól is megszabaduló „új Ádám és Éva” egzotikus sztoriját felkapta a világsajtó.
Beszéltek, írtak róluk, megmozgatták a városlakók képzeletét. Ám az édenkert meséje túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Amikor egy különc amerikai milliomos, Allan Hancock jachtján felkereste őket, sokkoló kép fogadta. A kimerültségtől lézengő Ritter és Dore ijesztően lefogyott. Tartalékaikat felélték, az önellátás illúziónak bizonyult. A viszontagságok kikezdték kettejük kapcsolatát is, az asszony szenvedett a kényelem hiányától és a férfi zsarnokoskodásától. A tetejébe a szubtrópusi párában elrozsdásodott a protézisük.
Jövevények, betolakodók
Ám a hatásvadász újságcikkek, helyszíni riportok festette idilli kép, a „földi paradicsom” másokat is a szigetre csábított. Jöttek a tomboló gazdasági válság, a tömeges munkanélküliség, az egyre nyomasztóbb európai közhangulat elől. Amint szembesültek a rögvalósággal, az első adandó alkalommal visszafordultak. Csak a legelszántabb „civilizációs menekültek” maradtak: a Wittmer házaspár (1932, alsó képünkön). Nekik nem volt választásuk, mindent egy lapra feltéve hagyták el Kölnt, hazafelé útiköltségre sem futotta volna. A férj, Heinz azelőtt Konrad Adenauer polgármester titkárságán dolgozott, de gyakorlatias lévén meglepően jól boldogult az isten háta mögött. Felesége, Margret babát várt, ő is feltalálta magát. Fennkölt írásai alapján rajongtak Ritterért, ám a személyes találkozás kiábrándító volt: a doktor betolakodónak tekintette őket.
Partra szállt egy különös trió is, élén Eloise Wagner de Bousquet osztrák bárónővel. Valójában a hölgy nem volt osztrák, sem pedig bárónő, viszont tapasztalt szélhámos, aki céltudatosan használta erotikus vonzerejét. Kíséretében érkezett két, kegyeiért vetélkedő fiatalember, Robert és Rudolf, szintén csalók. A „bárónő” a szigetcsoport kormányzóját is elbűvölte, engedélyt szerzett egy luxusszálló építésére a modern zarándokoknak, Hacienda Paradiso néven. Átvette a kezdeményezést, beindította az ígéretes „remetebizniszt”. Hamarosan ő lett a sziget fő attrakciója, a kíváncsiskodók már elsősorban őt akarták látni, fényképezni. Rövidfilmet is forgattak a főszereplésével, lenge ruhácskában kéjsóvár kalózvezért alakított, „Floreana császárnőjét”. A vendégektől begyűjtött létfontosságú adományokat magának tartotta meg. Rittert kikészítette, hogy ellopják a show-t, ráadásul a jövevények hatékonyabbak nála a létért folytatott küzdelemben, mentális állapota romlott.
Az elveszett paradicsom
A három ellentétes felfogás – az idealista, a pragmatikus és a parazita – nem fért meg egymással a szigeten. Mindennapossá váltak a konfliktusok. A bárónőre, ezért vagy azért, mindenki féltékenykedett. A megvetett civilizációból származó szerszámok és konzervek körüli huzavona elmérgesítette az ellentéteket. Amikor aszály idején az egyetlen édesvizű forráson is összevesztek, pattanásig feszültek az indulatok. Ám ekkor, mintegy varázsütésre, minden megoldódott: a bárónő és egyik hódolója, Robert „Bubi” Philippson egy amerikai jachton elvitorlázott Tahiti felé – legalábbis ezt vallották a többiek. Örökre nyomuk veszett. A másik szerető, Rudolf Lorenz egy norvég halásszal távozott, de nem jutott el a kontinensre; kettejük holttestét egy közeli szigeten vetették partra a hullámok. A dráma tetőpontján, 1934. november 21-én váratlanul meghalt maga Ritter doktor is. Élettársa előbb azt mondta, szívroham végzett vele, később ételmérgezésről beszélt.
Az ecuadori hatóságok nem törték magukat, hogy felderítsék az enyhén szólva gyanús eltűnéseket és haláleseteket. Pedig lett volna okuk kételkedni. A bárónő minden személyes holmiját hátrahagyta, amikor állítólag elutazott. Ritter, aki állítólag romlott csirkehúst evett, büszke vegetáriánus volt. Dore Strauch a hivatalos vizsgálatok lezárása előtt elhagyta Floreanát, és hazatért – az immár náci – Németországba. Ha a dél-amerikai rendőröket nem is, az európai közvéleményt annál inkább izgatta az „elveszett paradicsom”. A francia Paris-Soir napilap a Maigret-krimik szerzőjét, Georges Simenont kérte fel, hogy írja meg az eseményeket folytatásokban. Wittmerné hazalátogatva szintén közzétette a maga verzióját, megjelent Dore memoárja és egy válogatás Ritter feljegyzéseiből. A túlélők egymást gyanúsítgatták, önmaguknak is ellentmondtak. Nem derült ki, mi történt igazából, és a háború kitörésével jó időre feledésbe merült a „Galápagos-ügy”.
Darwin diadala
Fél évszázad múltán újabb elvarázsolt figura lépett a szigetre. John Treherne (1929–1989), a Cambridge-i Egyetem inszektológusa a rovarvilágot ment tanulmányozni, de a telepesek morbid története annyira megragadta, hogy azt kezdte kutatni. Módszeresen megkeresett és elolvasott minden írott forrást, beszélt a még élő tanúkkal, és a leszármazottakkal, bejárta a helyszíneket. Rekonstrukciója nyomán arra a következtetésre jutott, hogy három gyilkosság történt. A hoppon maradt Rudolf megölte a szélhámosnőt és riválisát, Robertet, Ritter felbujtására és segítségével. A jachtot csak kitalálták; a tetemek azért nem kerültek elő, mert cápákkal zabáltatták fel őket. Az orvost az élettársa mérgezte meg, aki addigra torkig volt az elhatalmasodó őrülettel, félt, és szabadulni akart. Ezzel szemben Rudolf és a norvég hajótörése csakugyan baleset lehetett. Így a legvalószerűbb, ám a szerző is elismeri: bizonyíték nincs rá.
A tisztázatlan kérdések legérdekesebbike, hogy milyen szerepet játszottak mindebben Wittmerék. Az ugyanis tény, hogy ők jártak a legjobban: vetélytárs nélkül maradtak a szigeten. Amikor a háború utáni gazdasági fellendüléssel beindult az idegenforgalom, a család panziót nyitott. Margret bibliai kort ért meg, 95 évesen hunyt el (2000). Leszármazottaik máig hotelt üzemeltetnek az azóta épült parányi településen, Puerto Velasco Ibarrában, hajókirándulásokat kínálnak turistáknak. A régi, hátborzongató sztoriból vendégcsalogató lett. Ám kilencven év távlatából Friedrich Lösel, a Cambridge-i Egyetem kriminológusa figyelemre méltó tanulságot fogalmaz meg. Szerinte a kivonulók a szűkös erőforrásokért versengve akaratlanul igazolták a természetes szelekció működését: „Darwin megállapítása érvényes. A természet nem barátságos paradicsom. Az erősebbik él túl, vagy az, aki a legügyesebben alkalmazkodik. Jelen esetben Wittmerék.”
