Politizáló családban nőttem fel. Szüleink szellemileg nagykorúnak tartottak bennünket testvéremmel attól a pillanattól fogva, hogy igyekeztük a világban tájékozódni. Napi- hetilapok sokaságát vehettünk ki tömött postaládánkból. Megbeszéltük az abban olvasottakat, ahogyan a rádióban és tévében hallottakat is, amit a Szabad Európa Rádióban szereplő hírek egészítettek ki. A hosszúra nyúló vacsorák alkalmával tárgyaltuk ki, mi történt itthon és a világban.
Közben leérettségiztük, testvérem Budapestre, én Szegedre kerültem. Ezek az évek már a rendszerváltás előtti és alatti időszakra estek, amikor azok sem tudták kivonni magukat a politika és a politizálás alól, akiknek ez kevésbé volt elemi szükségletük. Szegeden forrongott az egyetem, az első felsőoktatási diáksztrájk ott robbant ki, és vált nem sokkal később országossá. Testvérem a fővárosban járt el olyan ellenzéki összejövetelekre, amelyekről a hazai sajtó nem számolt be. A családi vacsora asztalhoz szállítottuk azoknak a közéleti történéseknek a krónikáját, amelyeknek így vagy úgy a részesei lettünk. Egész nap újságot olvastunk, rádióból és a tévéből gyűjtöttük a híreket, hogy aztán családi, baráti és ismerősi körben azokat megvitassuk.
Korfordulón éltünk, ami ritkán adatik meg az embernek. Talán a történelmi jelzőt sem kell megtagadni azoktól az évektől. Az időszak természetes velejárója, mi több, kikerülhetetlen cselekedete volt a politizálás. Egyszerre kellett volna kibeszélni a múltat, eljutni a jelen megértéséhez, ami alapot jelenthet, hogy tudjuk, miként kellene és lehetne formálni a jövőt. Naponta erre törekedtünk. Mégis élt bennem a sejtelem, hogy ennek nem szabad sokáig így maradni. Annak, hogy éjjel-nappal politizálunk. Ha baráti körben szóba került ez a kérdés, többen nevetve jegyezték meg, hogy a dánok, norvégok vagy svájciak többsége még országa miniszterelnökének nevét sem ismeri. Vita robbant ki, hogy azért-e, mert tájékozatlanok vagy, mert szinte mindegy, ki a kormányfő. Hajlottunk az utóbbi válaszra. Ide kellene eljutnunk – sóhajtott fel egy bölcsész hallgatótársam, ám hangján érződött, hogy ebben maga sem hisz igazán.
Aztán jött az a harminchárom év, ami a rendszerváltást követte. A vágyott célhoz, hogy a politika ne a legfontosabb összetevője legyen életünknek, egyetlen centivel sem kerültünk közelebb. Sokan sokat tettek ezért. Ez még akkor is igaz, ha a két politikai oldalt nem azonos felelősség terheli abban, hogy ez így történt. Jegelt aggyal összeállított terv szabályainak engedve a politika kilépett a racionalitás medréből és emberek sokasága számára hitkérdéssé vált. A közélet szereplői egyfelől bírálhatatlanokká váltak, másfelől csak a gyűlöletet és a mocskot szórták rájuk.
Ebben a kettősségben telik az életünk. Karácsony van. Mormoljuk makacsul magunknak, ellentartva a világnak: élni, szeretni még mindig a legcsodálatosabb, létezésünknek értelmet adó érzések. Gondjaink közepette se felejtsünk el mosolyogni, biztatást adni és megbocsátani.