- Darvas Petra: Örökség

Gloria a tágas nappaliban ült a bordó kanapén. Kék flitteres estélyi ruhája és fekete, hosszú haja a támlához simult.
A dolgozószoba-ajtót nézte, ami résnyire elhúzva állt. Ahogy a főbejárat kinyílt, az éjszaka a tengerparti sós levegővel belibbent az ablakon. Az ürességtől ásító ház csendjét léptek zaja törte meg.
A nő megtáncoltatta az ujjai között szorított széles öblű poharat, majd belekortyolt a cherry brandybe. Felállt, körömcipője alatt percegtek a dohányzóasztal szilánkjai. Magabiztosan ellépdelt a háton fekvő, véráztatta holttest mellett, majd megállt a nappali és a hall közötti nyitott ajtóban.
A fiú világos atlétatrikóban érkezett a kristálycsillárokkal bevilágított előtérbe, törölköző volt átvetve a nyakán. Éppen letette a teniszütőt és a sporttáskát a fehér fal mellé, amikor Gloria üdvözölte.
– Brandyt vagy konyakot?
– Anya, te már itthon? – Visszhangzott a nevetése. A fényes, fehér járólapon odament hozzá. Csókot adott a homlokára. – Meccs után még ittunk a parton a fiúkkal, úgyhogy semmit nem kérek. De te hogyhogy… Máris véget ért a jótékonysági est? Apa is itthon van?
A nő elhúzta a száját. Mutatóujját fia arca elé emelve intett, és visszafordult a nappaliba. Megállt a kanapé mellett, majd rúzsos ajkához emelve a poharat újat kortyolt. A fiú követte őt. Amint ő is a fejbe lőtt, fekete ruhás férfihoz ért, szája elé kapva a kezét oldalra ugrott.
– Jézusom… Mi történt itt? Ez meg kicsoda? – zihálta keresztet vetve. Elfehéredett arccal belekapaszkodott a mahagóniszekrénybe, és öklendezve előrehajolt. Gloria a halott férfi lába közé intett.
– Inkább ide, ezt úgyis fel kell takarítani.
A fiú engedelmesen odafordult.
– De mégis mi történt? Hol a személyzet? Hívtad a rendőrséget? – habogta utána a száját törölgetve, és a kanapé párnázott karfájára nehezedett. Gloria a hátára tette a kezét.
– Alig egy órája szembesültem ezzel a problémával, a rendőrséget apádra bízzuk – felelte. – A személyzet pedig ilyenkor már a vendégházban van. A szokásosnál később jöttél, Noah, nyilván ezért nem tűnt fel. Talán lány van a dologban?
– Anya, egy hulla fekszik a nappaliban, és téged komolyan az foglalkoztat, lánnyal voltam-e?
– Ne izgasd fel magad, drágám. Azzal nem oldasz meg semmit. – Gloria az italos pulthoz lépett, és töltött fiának a sötét brandyből. Noah átvette a poharat, de csak tartotta a kezében.
– Máris szólni kell a rendőrségnek, ez nyilván egy betörő. El is tűnt valami? – Remegve a póker­arcú nőre mutatott, és felemelkedett a karfáról. – Ugye nem te lőtted le?
– Ugyan már, nézz szét! – Gloria elegánsan az idegenre mutatott. – Dulakodott valakivel, ráesett az üvegasztalra, aztán fejbe lőtték. Vagy fejbe lőtték, és ezért esett rá az üvegasztalra. Ezt majd megmondják azok, akiknek ez a dolguk. Rajtam nincs sérülés, velem nem dulakodhatott.
– De ha valaki lelőtte, akkor van tettes is – motyogta a fiú. – És ha az még itt van?
A bejárati ajtó kinyílt; Noah kiejtette az italt a kezéből. A pohár szilánkokra tört, a sötét cherry szétfolyt a halott körül.
Gloria megrázta a fejét, és a nappali küszöbéhez lépett. Szürke öltönyös férfi közeledett felé.
– Brandyt vagy konyakot? – kérdezte tőle.
A férfi ősz szálakkal tarkított, sötét haja rendezett tincsekben simult hátra. Csókot adott a nő arcára.
– Valami gond van? – kérdezte. Gloria utat mutatott neki. A férfi beljebb lépett, de rögvest megállt. – Mi van veled, fiam?
– Idenézz… Baj van… – A fiú a földre mutatott. A férfi közelített, megkerülte a kanapét, majd a mellkasához kapott, amikor ő is odaért a lelőtt idegen lábához.
– Josef, van sejtésed arról, ki lehet ez, és mit akart? – kérdezte Gloria gyakorlatiasan, míg újratöltötte a poharát, aztán visszafordult feléjük. – Nos? Brandyt vagy konyakot?
– Fogalmam sincs, ki ez, de őszintén remélem, hogy nem te lőtted le – mondta a férfi.
Gloria hátradobta sötét haját, majd megállt mellettük.
– Szívem, hiszen nincs is fegyverem. A tiédet pedig számzáras fiókban őrzöd, amihez nekem, ugyebár, nincs hozzáférésem.
Rövid ideig együtt bámulták a holttestet. Josef hümmögött, aztán mélyet lélegzett, és elkerekedett szemmel a dolgozószoba felé intett.
– Jártatok bent? – kérdezte.
– Hová gondolsz – felelte a nő. – Én is látom, hogy szétfeszítették a zárat, de ez nem írja felül azt a szabályt, hogy engedély nélkül nincs oda bejárásunk.
Josef hamar átszelte a távolságot a másik helyiségig. Koppanásig kihúzta a tolóajtót, felkapcsolta a villanyt, majd megtorpant; ott is feküdt egy halott férfi. A nő és a fiú is beléptek, Noah az egyik bőrfotelbe roskadt.
– Értesítetted már a rendőrséget, Gloria? – kérdezte Josef a vaskos asztal mögötti fali széfhez lépve. Afölött jókora feszület függött.
– Nem, szívem, hiszen vannak dolgok, amikhez semmi köze a rendőrségnek – mondta a nő. – Bizonyosan szeretnél előbb elpakolni mindent, amire feleslegesen pazarolnák az időt.
A férfi megvizsgálta a széf zárszerkezetét, majd széles mosollyal felesége felé indult, jókora ívben megkerülve a földön fekvő, hátba lőtt idegent. Megfogta felesége egyik kezét, és dallamosan az arcába duruzsolt.
– Mindennap hálás vagyok az istennek, ­amiért téged vezettelek oltárhoz. – Csókot adott a kézfejére. – Életem legjobb döntése volt.
Noah öklendezve kihajolt az ablakon, de ezúttal nem jött ki belőle semmi, csak levegőért kapkodott.
– Az érzékeny gyomrát tőled örökölte – jegyezte meg a férfi semleges hangsúllyal. Ellépett a nőtől, és már pakolta is a dossziékat az asztal körül.
– Itt van valami – makogta a fiú a fehér párkányra bökve. Üvegszilánk és vér szennyezte, meg egy elmosódott lábnyom. – Volt itt egy harmadik is, aki az ablakon távozott. Persze, mivel nyitva áll, és apa, te ezt biztosan nem hagytad így.
– Az eszét is tőlem örökölte – mondta a nő, és visszaültette a fiút a fotelbe.
– Ezt el kell mondanunk a rendőröknek – folytatta Noah, ujjaival összevissza mutogatva. – Főleg, hogy a tettes biztosan a móló felé szaladt, és… Szent ég, mi ott voltunk a mólón, lehet, hogy láttuk is! Lehet, hogy nem is egyedül volt. Ezt is el kell mondanunk!
– Igen, szívem, mindent elmondunk – csitította Gloria, és lehúzta a maradék brandyt.
Josef kivette a széfből az aktákat, csak ékszereket meg pénzt hagyott benne. Hóna alá csapott még néhány dokumentumot, és az ajtó felé indult.
– Mindjárt visszajövök, aztán egyeztetjük, pontosan mit láttunk, amikor hazaértünk. – Azzal kivonult a szobából.
– Mik voltak azok a papírok? – kérdezte Noah. Gloria a bőrfotel karfájára ült, megsimogatta a hátát.
– Az örökséged, drágám. A hallgatás, amiből élünk.
Ekkor Josef ismét megjelent a küszöbön.
– Ó, igen, majdnem elfelejtettem; brandyt. Brandyt tölts.