Vannak elképzeléseink amikor egy újonnan a kezünkbe kerülő lemezt először meghallgatunk, a Simon-Várjon páros Mahler lemeze, amelyen az I. szimfónia Bruno Walter által készített négykezes zongoraátirata hallható, jócskán felülmúlta előzetes várakozásainkat. Azt persze tudtuk, hogy az eredeti mű nagyszerű alkotás, de mivel a Mahler-életműre legfőképp az a jellemző, hogy az emberi hang mellett a nagyzenekari hangzást igyekszik teljes mértékben kiaknázni, kétséges volt, vajon mit adhat vissza abból egy zongoraátirat egy szimfónia esetében. Jó ideig eltartott, míg Mahler életműve megkapta azt az elismerést, amit megérdemelt. Ebben fő szerepet játszott Bruno Walter, aki saját bevallása szerint is élete egyik fő céljának tekintette karmesterként mestere, barátja szolgálatát. Az első mű, ami a zeneszerzőre irányította a figyelmét, éppen az I. szimfónia volt, az elhatározás is ennek hatására született, és ennek eredményeképp jöhetett létre a mű négykezes zongoraváltozata, amely az eredeti mellett alig-alig szólal meg.
Az átirat pedig éppen azért érdekes, mert a nagyzenekar több tucat hangszere helyett csak négy kéz áll rendelkezésre, ezért ökonomikusan kell rájuk szabni a zenei tartalmat. Ennek során bizonyos momentumok óhatatlanul kárba vesznek, de ha olyan ihletett és elkötelezett a szerző, mint Bruno Walter, akkor bizony sok részlet meg világosabbá, hangsúlyosabbá válik, szinte önálló zongoramű lesz az eredmény.
És ez volt az, ami a lemez első meghallgatásakor a meglepetés fő aspektusát adta, és amiért az előadók is rendkívül sokat tettek. “A karmester a mű iránti teljes alázattal vetette papírra ezt a rendkívüli zongoraletétet, amely ebben a formában egyszerre hű eredetéhez, ugyanakkor a zongora lehetőségei által talán új oldalát is fel tudja mutatni. (...) A darab különleges harmóniavilága és belső szabadsága nagyon tisztán tud érvényesülni a zongora lehetőségei által” - írják a kísérőfüzetben. A Simon-Várjon páros rendkívül összeszokottan dolgozik együtt, mintha egyetlen művészt hallanánk. Pontosan tudják, érzik és megmutatják, hogyan épül fel a mű, a rendkívül gazdag skálán mozgó dallam- és zenei karaktervilág, amelyben a mély érzésektől a maró gúnyig sok minden szerepel, mindig mindegyik az adott jellegnek megfelelően szólal meg. Figyeljünk csak oda a kezdő tétel pianissimóira, vagy a zárótétel viharára.
A zeneszerző egyébként az I. szimfóniát Budapesten mutatta be 1889. november 20-án, ekkor az Operaház igazgatója volt. Bár a komponálással lényegében már Lipcsében 1888-ban készen volt, amikor az ottani operában másodkarmesterként működött. A pesti bemutató nem volt túl nagy siker, még gúnyrajz is megjelent az egyik lapban „A Malér-Szyfónia” címmel. Mindazonáltal a hangverseny után Mahler bensőséges hangú köszönőlevelet írt a Filharmóniai Társaság tagjainak - lényegében az operaház zenekara, amely kilépve az árokból hangversenytermi szimfonikus műveket ad elő -, amiben elismerését fejezte ki a kiváló előadásért.
Az ebben az évben a fennállásának 170. évfordulóját ünneplő zenekar más téren is első volt: 1853-ban a Nemzeti Színházban működő zenekar karmesterének, Erkel Ferencnek és a zenekar vezető tagjainak köszönhetően indult el a filharmóniai mozgalom, ennek eredményeképpen alakult meg az ország első, rendszeres koncerttevékenységet folytató szimfonikus zenekara. Az első koncertre 1853. november 20-án került sor, amely egyben elsőként Európában egy bérleti sorozat első hangversenye is volt, a Bécsi Filharmonikusok csak hét évvel később tartották meg első bérletes sorozatukat. Bár az előadásukkal elégedett volt Mahler, a művel nyilvánvalóan ő maga sem annyira, az végleges négytételes formáját - ahogyan ma leggyakrabban felhangzik - csak 1896-ban nyerte el. Ma is a leggyakrabban felhangzó Mahler szimfónia és az a mű, aminek révén a szerző leggyakrabban megjelenik a világ hangversenytermeiben.
Infó
Gustav Mahler: I. szimfónia Bruno Walter által készített négykezes zongoraátirata
Simon Izabella - Várjon Dénes
Hungaroton, 2023.
