Az utóbbi hónapokban közvetlen környezetünkben, még pontosabb, ha úgy fogalmazok: baráti körünkben három olyan haláleset történt, amire szinte nincs magyarázat. Valamennyi esetben középkorú embert temettünk, így a veszteség feldolgozhatatlansága még jobban nyomasztott, mint ha egy teljes életet élő, idős, az elmúlással kényszerűen szembe néző embertől búcsúztunk volna. Egyikük harmincnyolc, másikuk negyvenhét, a harmadik halottunk negyvennyolc éves volt. Szó szerint életek törtek derékba. Családanyákról és családapákról beszélek, akik után öt gyerek maradt. A felnőtt kort még egyik sem érte el. Mellettük férj, feleség és élettárs maradt itt. Egyikük még a temetés előtt kérdezte meg alig hallható hangon: Mondjátok, hogy lehet ez túlélni? Párommal nem tudtunk válaszolni, pedig hasonló jellegű tragédia a mi életünkben is történt.
Idén nem először mentem ki úgy a gyulai temetőbe, hogy zsongott és kavargott körülöttem Kosztolányi talán legszebb versének zárását felvezető része: „Ötven/ jaj ötven éve - szívem visszadöbben -/ halottjaim itt-ott, egyre többen (...).” Kamaszként is beleremegtem ezekbe a sorokba, de mit tudtam akkor a halálról, a veszteségről, a távozó emberek hiányáról? Ám ötvenen túl, sajnos egyre többet. Az emlékeit magában raktározó, és azokat képzeletbeli kartotékokba rendező emberként azt gondolom, hogy mára túl sokat. Elhunyt fiatal barátaim arcát idézem fel, ahogyan egy náluk, vagy nálunk elfogyasztott vacsora közben láttam őket nevetni, elgondolkozni, magyarázni vagy éppen poharukat koccintásra emelni.
Közben birkózom a lelkiismeret-furdalással is, hogy valami intő jelet, a barátaim körül settenkedő betegség árnyát én sem vettem észre. Az ember igyekszik visszamenni az időben, és felteszi magának a kérdést: mit lehetett volna tenni. Persze ilyenkor a lehetetlennél is többre vállalkozunk, mert az időben éppen a visszautak vannak gondosan elzárva. Az idő folyását így találták ki, és így alkalmazzák azok, akiket én néven sem tudok nevezni.
Biztosan nem vigyázunk magunkra eléggé. Hányszor dolgoztam éjszakánként, határidők és teljesítménykényszerek szorításában. Nappali figyelmemet sok kávéval tartottam ébren, nem egyszer vett elő a szorongás, mert úgy éreztem, hogy valamit már nem tudok elvégezni és megírni.
A közvetlen környezetemből távozók figyelmeztetnek, hogy semmi nem lehet olyan fontos, amiért kockáztatni kell az egészséget. Viszonylag kicsik a gyerekeim. Szeretném látni őket felnőni. Nem csak a szalagavatójukon, de egyetemi diplomaosztójukon is ott szeretnék lenni, és a házasságkötésükön is. Egyszer majd az unokámat is szeretném a kezembe fogni. Két másik ember miatt is hosszúra tervezem még az ittlétet. A három temetés után kérdeztem magamtól: megadja nekem ezt az élet?
Nemrégiben kardiológia vizsgálatra kértem háziorvosomtól beutalót, ahol azt a kellemetlen kérdést kaptam a leleteimet tanulmányozó orvostól: mit keresek itt, ha nincs semmi bajom. Talán ugyanezt hitték ők hárman, akik már nincsenek közöttünk.