- „Úgy döntöttem, hogy diákként tekintek magamra” – Nicolas Cage exkluzív interjút adott a Népszavának

Mi volt az első benyomása, amikor kapott egy forgatókönyvet „Dream Scenario” címmel?

A legjobb felütés számomra rögtön a cím volt. Tényleg! Én imádom ezeket a szavakat, a két kedvencem kombinálva – álom és forgatókönyv. Olyan jól hangzik együtt. „Álomforgatókönyv”. (A cím hivatalos fordítása, az Álmaid hőse eltér az eredetitől – Cs. G.) Aztán elolvastam a forgatókönyvet, és azt kell mondanom, hogy az öt legjobb forgatókönyv egyike volt, amit valaha olvastam. Már több mint negyvenkét éve vagyok ebben a szakmában és csupán ezek voltak jók: Arizonai ördögfióka; Las Vegas, végállomás; A vámpír csókja, Adaptáció és most a Dream Scenario. Ergo rögtön tudtam, hogy meg kell csinálnom a filmet.

Hogyhogy?

Úgy éreztem, hogy megvan az élettapasztalatom ahhoz, hogy eljátsszam Pault. Nem úgy nézek ki, mint Paul, nem olyan a hangom, mint Paulé, nem úgy mozgok, mint Paul, de mindenem megvan ahhoz, hogy a figura külsőségei mellett a lényegét meg tudjam ragadni. Az egészről eszembe jutott, ami velem történt 2008-ban vagy 2009-ben: egyik reggel arra ébredtem, hogy valaki a YouTube-on készített videó-összeállítást azokból a jeleneteimről, melyekben szerintük „nem vagyok normális”. A videó vírusszerűen terjedt, megláttam ezt a Nic Cage nevű mash-upot. A pasas elveszíti a „tudod mit”. A fickó, aki készítette a videót, összeválogatta az összes válságos pillanatot, különböző karakterekből, akiket én játszottam, mindenféle tekintet nélkül arra, hogy hogyan jutottak el arra az adott pontra. Ez lett az, amit én úgy hívok: mém-fixálódott. És én azt gondoltam: „Nem tudom, mi történik velem.” Nem tudtam megállítani, nem tudtam irányítani. Semmit sem tehettem. Aztán ez az egész exponenciálisan kezdett növekedni és önmagát gyarapítani, a mémek elkezdtek pólókon megjelenni. Azt gondoltam: „Haver, nem tudom, mit kezdjek ezzel.” De, amikor elolvastam az „álomforgatókönyvet”, azt gondoltam: „Igen, én is alkalmazhatnám ezt a tapasztalatot erre a személyre, mert az emberek róla álmodnak, és ezt a folyamatot ő sem tudja irányítani.” Szóval a karakter mögött – azon túl, hogy a hang, a mozgás, a megjelenés is fontos – valódi érzelmek vannak. Az utóbbi időben egyre több olyan karaktert keresek, melyekbe be tudom építeni a saját élettapasztalatomat, ahol nem kell túl sokat játszani, hogy igazi érzéseket tudjak megélni. Ilyen volt a Disznó című filmem is! Amúgy meg, imádom az olyan filmeket, melyek az álmokkal foglalkoznak, mert innentől fogva teljesen más logika alapján lehet gondolkodni. Sok gondolatot és izgalmat gerjesztenek, főleg a japán horrorok. Mint pedálul az Átok. Sok gondolat és izgalom volt benne. A mozinak és az álomnak a DNS-e nagyon hasonló.

Akkor a Dream Sceanrio színtiszta terápia, nem? Megújult színészként és hosszú ideje újra ünnepli a szakma és a kritika.

Igen. Olyan ez, mintha alkimista lennék. Fogtam az ólmot, és átalakítottam arannyá. A viccet félretéve: ez a szerep katartikus volt a számomra. Egyetértek, terápia, méghozzá építő jellegű.

Hisz az álmokban?

A bennem rejlő fantázia azt akarja hinni, hogy mélyebb jelentésük van, de a bennem élő tudós nem hiszi, hogy van mélyebb értelmük, így ez egy örök dilemma marad.

Azért az számos filmjében közös pont, hogy olyan főszereplőt alakít, akiből hiányoznak a férfi hősök klisés jellemzői, mint a macsóság és önbizalom. Ön, mint Nicolas Cage, természetesen rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, épp ezért adódik a kérdés: mi vonzza az antihősökhőz?

Ez ösztönös nálam. Elolvasok egy forgatókönyvet, meglátok egy karaktert, és elkezdem hallani a zenét a párbeszédben. Elkezdek dallamokat formálni a párbeszédekre. Optimális esetben ösztönösen érzem, hogy élettapasztalatból tudom eljátszani, valódi érzelmi tartalommal töltve meg a zenét. Ennyi az egész, nem több.

Mit gondol arról, hogy ön azon kevés idősebb színészek egyike, akit a fiatal rendezők keresnek, mint most Kristoffer Borgli.

Úgy érzem, a régi gárda, a kapuőrök már döntöttek rólam, már megkövültek a gondolataik és a rólam alkotott képük. Az jutott eszembe, hogy ha tovább akarok menni, akkor valaki fiatalabbal kell összeállnom, aki a filmjeimen nőtt fel, vagy felfedezte azokat időközben, és érdeklődést mutat irántam, filmet akar forgatni Nic-kel. Én meg remélem, hogy adhatok neki valamit. Nem az az ember lennék a fiatalok nélkül, aki vagyok, egy negyven-ötven éves színész lassan senkit sem érdekel, hacsak nem ő Werner Herzog. Ezért van bennem annyi alázat, hogy azt mondtam Kristoffernek: „Fele annyi idős vagy, mint én, de kétszer annyira intelligens vagy, és többet tudsz erről a vízióról, mint én. A Dream Scenario a te gyermeked. Itt van a távirányító, itt vannak a kezelőszervek. Te nyomod meg a gombokat. Én oda megyek, ahová te mondod.”

Néha az alma nem esik messze a fájától. Édesapja irodalomprofesszor volt, és most ön is egy professzort alakít. Ez segített a „zeneszerzésben”?

Apa nagyon szerette a diákjait. Az a fajta tanár volt, akit inspirált és izgatott a gondolat, hogy bátorítsa a diákokat a képzelőerő és a művészet ösztönzésére. De ha a versenyről akarunk beszélni, akkor felejtsd el a sportokat, mert az akadémikusok világa sokkal kegyetlenebb, mindenki próbál túljárni a másik ember eszén, akár egy egyetemen belül is. Láttam, hogy ebből az aspektusból apa frusztrációkkal küzdött. De a diákjaival való kapcsolata mindig megható volt. Őszintén szerették őt, és ez fontos volt. Úgy akartam játszani Pault, mint aki jó professzor, aki tényleg kapcsolatot akart teremteni a diákokkal. Ez amúgy távol áll tőlem, mivel régen úgy döntöttem, hogy diákként tekintek magamra. Sosem nevezném magam mesternek vagy professzornak. Inkább gondolkodom a dolgokon és szemlélődőm, mint egy diák. Ha figyelmesen megnézi a filmográfiámat, vannak olyan választásaim, melyek nem igazán álltak közel hozzám. Például a kalandfilmek, de úgy gondoltam, biztos tanulok valamit, ha kipróbálom. Mindig izgatott, hogy meddig lehet elmenni a filmes színjátszás terén. A generációmban mindenki belekapaszkodott az 1970-es évek naturalizmusába: az egész egy körforgásnak tűnt. Engem sokkal jobban izgattak Billy Wilder filmjei, mint például a Gyilkos vagyok. De Edward G. Robinson, Fred MacMurray vagy Barbara Wilder nevét is mondhatnám. Szeretem a ritmust és a zenét, melyet ők sugároztak. Ezt be akartam hozni a mainstreambe. Hovatovább a filmes színjátszást még absztraktabbá tenni, megfejelni a szürrealizmussal. Szóval ez egy hosszúra nyúlt megfogalmazás, de én nem tudom, mit taníthatnék a valós életben, mert én egy örök diák vagyok. Folyamatosan keresek valamit. De várjon! Lehet, azt kéne tanítanom, hogyan legyen valaki diák.

Paul Matthews egy nagyszerű, ám életképtelen értelmiségi. Voltak-e valódi vagy kitalált karakterek, akik inspirálták?

Ez azért kiváló és mélyreható kérdés, mert úgy vélem, hogy a művészek és az emberek, akik tényleg gondolkodnak a dolgokon, néha hajlamosak arra, hogy kitaszítottakká és társadalmi kívülállókká váljanak, mert nem feltétlenül illenek bele az úgynevezett normálisnak tartott, szocializált viselkedési keretbe. Sok minden jár a fejükben, másképp gondolkodnak. És néha ez nagyszerűen is el tud sülni, az emberek élvezik a beszélgetést a másképp gondolkodókkal, vagy ösztönzőleg hatnak rájuk. Néha meg elriasztják az embereket. Úgyhogy azt hiszem, ennek két oldala van... Lehetsz társadalmi kívülálló, de ugyanakkor elfogadott is. Azt hiszem, hogy az apám egy kicsit ilyen volt, mert szeretett beszélni és gondolkodni, és mégis sok embert elvesztett a társadalmi kommunikációban. Nem akkor, amikor tanított, hanem akkor, amikor szociális életet élt. Ez a művészekkel is bármikor megtörténhet.

Bár már részlegesen érintettük az internet veszélyeit, szupersztárként hogyan „kezeli” a közösségi médiát?

Az emberek azt mondják: „Haver, ez volt az, amire vállalkoztál ezzel a szakmával.” De én nem! Amikor eldöntöttem, hogy színész leszek, az 1940-es évek embereire gondoltam mobiltelefonok, kamerák és internet nélkül. A nagyszerű képregénymágus, Alan Moore írta a The Watchment, és ebben van mondat, ami olyan, mint egy Nostradamus-mondás: „Ez lesz az az év, amikor az információ olyan gyorsan fog terjedni, hogy mindannyian gőzzé válunk."

A mesterséges intelligenciáról akkor csak óvatosan kérdezem…

A mesterséges intelligencia megrémít. Én biztosan nem akarom elhagyni az anyagi világot, és nem akarom, hogy az általam játszott karakterekkel a számítógép azt csináljon, amit csak akar. Szerintem ezt valamilyen módon ellenőrizni kellene. Hol van a szív? Az emberek azonnal észreveszik, hogyha a szív hiányzik. Azt hiszem, az emberek a hangot akarják hallani, emlékezni a valódi személyre, aki megalkotta ezeket a karaktereket. Nem hiszem, hogy a festők azt akarnák, hogy a képeiket kisajátítják és a mesterséges intelligencia döntse el, hogy mi legyen a következő mestermű. Óvatosnak kell lennünk ezzel.

Infó: Álmaid hőse. Rendező: Kristoffer Borgli. Bemutató dátuma: 2024. január 18. Forgalmazó: Mozinet