Egy háború sokféleképpen érhet véget. Ha egészen pontosan szeretnénk fogalmazni, akkor a véres szembenállás nem véget ér csak úgy magától, hanem a szereplői fejezik azt be. Hogy miért? A történelem számos verzióra szolgáltat példát, de közülük is leginkább elterjedt az, amikor a harcoló felek erősebbike legyőzi a gyengébbet. A másik ismert forgatókönyv az, amikor az agresszor és a megtámadott között erőegyensúly alakul ki, méghozzá úgy, hogy egyik fél sem tudja tartósan a maga javára billenteni a mérleg nyelvét. Így vagyunk ezzel most Ukrajnában is. Az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetünk, hogy most is érvényes a háborúk legmocskosabb igazsága. Az, hogy valamikor tárgyalóasztalnál fog véget érni az európai történelem újabb szégyenteljes mészárlása.
Most éppen a sorok rendezése, a célok és az ütemezés újratervezése zajlik. A háborúzó felek és támogatóik is azt mérlegelik, hogy milyen erőforrásokra, mennyi pénzre, fegyverre és katonára lesz szükség a célok eléréséhez.
Oroszország esetében minden döntéshozatal az elnök személyére korlátozódik. Nincs egyeztetés, társadalmi vita, nincs látható jele a vélemények ütköztetésének. Vlagyimir Putyin dönti el, hogy mit és milyen módon akar. Lépéseiről nem kell konzultálnia, tettei következményeivel sem kell elszámolnia. A háborút is pontosan így indította el. Rezzenéstelen tekintettel belehazudva a döbbent világ arcába a mondvacsinált okokat és célokat. Minden Putyin személyes ambícióinak van alárendelve, így az események menetében racionális építőköveket ne várjunk. A Kreml urának csak egyetlen célja van, éspedig a hatalom megtartása, bármi áron. Nem számít sem emberélet, sem elpusztított eszköz, vagy netán erőforrás. Alárendelve a birodalom teljes gazdaságát a háborúnak, Putyin Ukrajna és a támogatóinak kimerítésére tett fel mindent.
Az világosan látszik, hogy Putyin egyetlen állításának sem szabad hinni. Sértetlen gazdaság, ereje teljében levő hadsereg, hatástalan szankciók – csupa olyan állítás, amiket a propagandagépezet ködösítésén átszivárgó valóságmorzsák kegyetlenül cáfolnak. Az igazság az, hogy Oroszország történelme legmélyebb válságát éli ezekben a hónapokban. Két sokatmondó tény már önmagában is igazolja, hogy mennyire nagy bajban van Oroszország.
Minden jel arra utal, hogy Moszkva hiába számított Kína és India partnerségére a nyugati világgal szemben indított háborújában. A két gazdasági óriás legfeljebb rövid távon kiaknázható üzleti nyereséget érvényesít az oroszokkal való kereskedéssel. Pedig Putyin már azt vizionálta, hogy a BRICS-csoport antiimperialista farvizén az erejét vesztő, majd összeomló dollárdominancia nyomán végre valóra válthatja a harmadik világhatalmi pólus szerepét. Alapjaiban változó világrendről álmodoznak Moszkvában. Jelenleg mégis kénytelenek megelégedni Irán és Észak-Korea barátságával. Ez sok mindent sugall, csak erőt nem.
Az pedig már szinte tragikomikus, ahogyan kimondva-kimondatlanul a következő amerikai elnökválasztás vágyott eredményére, Trump esetleges visszatérésére alapozzák Moszkvában a globális játszmában a lapok újraosztását. Az Egyesült Államok unalmas hétköznapjait alig kavarta fel az ukrán katonai segélyezés körüli szenátusi vita. Nem úgy Moszkvában. Az orosz fővárosban leplezetlen örömujjongásban törtek ki attól, ahogyan az amerikai republikánusok megakasztották Biden elnök 60 milliárd dolláros katonai csomagját.
A moszkvai egyszemélyes döntéshozatalhoz képest nagyon összetett azoknak a kérdéseknek a halmaza, amelyekre Ukrajnának és a az őt támogató országoknak kell megadniuk a választ. Az eredetileg tavaszra tervezett, de végül csak nyáron elindított ukrán ellentámadás eredményei messze elmaradtak a reméltektől. Már-már az ukrán hadsereg kudarcáról kezdtek el cikkezni, amikor kiderült, hogy Kijev NATO-szövetségesei nem szállították le időben mindazt az ígért fegyverzetet, amit a katonai tervezők meghatároztak. Amerikai források végül kimondták, hogy a zaporozsjei fronton elért haladás, és Herszonban a Dnyeper folyó bal partján tartósan elfoglalt pozíciók komoly eredménynek számítanak. De mindez hiába, a látványosabb eredményekre váró politikusoknak, a csalódott ukrán és nemzetközi közvéleménynek nem maradhatott megválaszolatlan a miértek sora.
A helyzetet csak bonyolítja, hogy Európában (és az Egyesült Államokban) az adott országok belpolitikai folyamatait sem hagyja érintetlenül az ukrajnai háború. A lengyel választás a kormányalakítási utórengésekkel, Szlovákia új miniszterelnöke a módosított Kijev-politikájával, vagy a holland előre hozott választások eredménye mind azt jelzi, hogy mennyire összetett feladat a kontinens egészét fenyegető orosz agresszióval szembeni egység fenntartása. A magyar kormányfő sajátosan oroszbarát irányvonalára, és az ahhoz kapcsolódó kommunikációra egyre kevésbé csodálkoznak az uniós és NATO partnereink. Brüsszelben a mai napig nehezen tudják értelmezni azt, hogy míg a Putyinnal és Lukasenkával való találkozókat a párbeszéd fenntartásának szükségességével magyarázzák Budapesten, addig Orbán Viktornak az argentin elnök beiktatására kellett elutaznia, hogy ott szót váltson Zelenszkijjel. Ez és az unió székhelyén létrejött magyar-ukrán külügyminiszteri tárgyalás talán lehetőséget teremt az álláspontok közeledésére. Kijev teljesítette a legfőbb magyar követelést, a kisebbségi törvény módosítását. Kárpátaljai magyar vezetők fel is szólították a budapesti kormányt, hogy támogassa az Ukrajna EU-csatlakozásáról szóló tárgyalások megkezdését.
Na de ne gondoljuk, hogy az ukrajnai újratervezés folyamatában a magyar ügy nagy súllyal szerepel. Ukrajna fegyverellátása és a háborús finanszírozás az amerikai törvényhozás republikánus és demokrata képviselői között, a brit-amerikai találkozókon, a NATO vezető hatalmainak egyeztetésein, és Zelenszkij washingtoni útján került véglegesítésre.
