Finoman szólva is kijózanító élmény, amikor az ember a Magyar Hadsereg „Embert a vasra!” jelmondatú facebookos hirdetései alatti kommentfolyamot böngészi. Ott van benne az ijesztő pontosságú válasz arra, hogy hosszú távon miért olyan rettenetes, nemzetromboló mechanizmus az idehaza csúcsra járatott populizmus, amelynek a fő ismérve a közösség egy részének kipécézése, állandó megbélyegzése, kirekesztése.
A Facebookon kommentelő magyar fiatalok túlnyomó részének esze ágában sincs katonáskodni.
Pláne – hagy úgy adódna – a hazát megvédeni. Miközben ma már ez utóbbi csöppet sem filozofikus kérdés. Egy határral odébb már javában ott fenekedik az újra birodalmi üzemmódba kapcsolt Oroszország, szemükben Magyarország is egy az egykori Szovjetunió egykori elveszett és okvetlenül visszaszerzendő vazallusállamaiból.
Közben idehaza 2010 óta felnőtt egy generáció, amely számára „Magyarország” a Fidesznek köszönhetően lényegében csak egy nagy, diszfunkcionális, bántalmazó családot jelent. Ahol elvárják tőlük, hogy csöndben, sőt, kussban üljenek az asztalnál, miközben tiszteletteljes félelemmel lessék, ahogy a minapi KISZ-titkárból lett liberálisból lett tekintetes úr maga elé happol mindent, sonkával teli szájjal arról szónokol, hogy csak ő és a giccshuszár sleppje a magyar, a nemzet, ellenben aki meg őt kritizálja az mind gonosz, vak vagy idegen ügynök hazaáruló. A mai kamaszok már egy olyan országba születtek, amelynek az állampolgárok legfeljebb részesei lehetnek, ám résztvevői semmiképpen.
Ezeknek a fiataloknak már elképzelhetetlen, hogy háborúzzanak „ezekért”.
Számukra nagyobb lúzerség nincs a világon, mint hogy valaki feláldozza az egyetlen életét azért, hogy a hátországban a pártállam Mészárosai békésen zabálhassák magukat repedésig, a minden közintézmény elé kötelezően odatolt „nemzeti” jelző csak a lopás és a leuralás szinonimája, a piros-fehér-zöld trikolór pedig csak egy marketingeszköz. A felcsúti disznótartó abba tekeri a büdös húsból gyártott kolbászát, ami a magyarázat szerint nem büdös, csak ilyen a magyar buké.
Önfeláldozásról szóló történelmi példázatokkal, Hunyadikkal, Zrínyikkel, Szondykkal kár erőlködni, a régebbi fiatalságnak talán tényleg nem maradt más, mint a fájó-dacos, csak azért is hazaszeretet. A mai helyzet kevésbé fennkölt, ám talán humánusabb. A mai fiataloknak már ott a B opció, miszerint elhúznak innen jobb helyekre, és mint az a minap kiderült, a java részük pontosan ezt tervezi. Nyugatabbra nyugodt életű tányérmosóként is kereshetnek annyit, mint itt „emberként a vason”, és a szemükben még mindig jobb ott tányérmosónak lenni, mint idehaza Miska huszárnak. Akit ki tudja, mikor küld halálba a nemzetvezető valami sosem volt nemzeti nagyság ábrándját kergetve, vagy csak szimplán praktikus szavazatmaximalizálási célokból. Szóval a nagy magyar hadseregreformnak valahol ott kellene kezdődnie, hogy nem embert vesznek a vashoz, hanem fordítva: az elveszett fiatal lelkeket kellene visszahódítani a hazának, és utána az emberhez méretezni a vasat.