Főnix
Felnövés, magányba öregedés.
Örök asszony. Lánchíd,
nagy beszélgetések a Duna-parton.
Mélyen beszívott hideg levegő
egy téli éjszakán. Megfestett házfalak,
körutas társaság.
Magadra találás.
Ez a város idősen fiatal.
Izgalmas útszélek kóborlása.
Lehetőség. Pezsgés, benne feloldódás.
Papiros kávék a villamoson,
karácsonyra hajló szívek a mozgólépcsőn.
Felfelé kapaszkodó le nem maradás.
Találkozások, kézfogások,
egyedüllétből gyakorlás a társaságra.
Karinthy, Arany és Mikszáth köhög rád az utcasarkon.
A téglába épített irodalom olvasni tanít.
Itt ember lehetsz. Művelt idegen.
Kortárs bevándorló, aki kifelé fordítja a sátrát.
Még rájönnek, hogy vidéki vagy.
A Hadikba költözöl, teát kérsz kávé után.
A sáladra csavarodik az őszi Buda.
A másik oldal tavasz,
a Margit-sziget mindig nyár.
Úgyis tél lesz minden része majd lassan.
Anyád helyett lesz anyád a város.
Minden meghibásodott iránytű valahogy
ide vezet. Megbolondít a sötétben,
nappal ápolja a fájós fejed. Utcákat ad,
meg talált jegyet.
A sosem cserélt emléktáblánál
a történelem odaint.
Szép napunk van a feltámadásra!
Mert ilyen ez itt. Főnixlelkű, részeges kép.
Felsegít, de egyedül hagy a gangon.
Másnap ugyanúgy kinyitnak a kávéházak.
Kávéházi anekdota
Egész kényelmes ez itt.
Az asztalok mellett
szorosan tapadást keresnek
a kitalált életérzések.
Nem vegyülnek.
Az arca állásinterjús ingfehér.
Dobol, szuszog, matat, üvölt
benne minden.
A lenyugvó nap még belehajt
a kopott ablakkeretbe.
Magával sodorja a tekintetét.
Kávépára mögé rejti,
hogy a sok valaki között senki.
Hagyja, hadd nyomja el
a darált kávé hangja a lábdobogást.
Magába tölti az ott lévőket.
Hosszasan kavargatja.
Amaz könyökölt magányában
töltőtollal ír.
Modern reneszánsz.
Fel is veszi a gerinchajlását.
Egy férfi a műpálmák mellett
szivart kutat.
Az ő ujja is a levegő köré görbül.
Ők a szomszéd asztalnál éppen
körbekóricálják azt, hogy lehet.
Nézi őket, mint egy filmet,
amiről nem beszél a barátoknak.
Helyette azt hazudja, könyvtárban volt.
Az nem szép, nem puha.
De legalább felnőtt.
A pulthoz lépnek,
egy karamelles latte lesz.
Kikér ő is egy ilyet.
A Szarvasiban főzött őrölt
a virágos csészében jobban hazavitte.
Itt nincs senkinek saját bőre,
ennyi arc már nem fér az övére.
Gyorsan firkált cetlivel
visszaviszi a kávécsodát a pulthoz.
„Keserű” – olvassák.
Kertkapuzárási pánik
Sarokcsiszolt alakok közé
préselem magam a négyhaton.
Ilyen az, ha a megemésztetlen unalmat
tömegközi univerzumra cseréljük.
Kihagyhatóan maradandó élmény.
Kilencvenfokos könyökkel
a bordáim közé vágnak.
Szerencsére nem sérül semmilyen szerv,
úgyis csak élettelen pillangók
és hullámok szorultak a gyomrom
és a tüdőm közötti részbe.
Nem zavarnak már a csavarodásban.
Mintha egy közös alakká íródnánk így együtt,
koncerthangulatunk égbe emelt kezekre emlékeztet.
Túlharsogunk, kapaszkodunk.
Ki a Rákóczi térig létezik velünk,
ki pedig még úgy bő ötven évre.
A továbbutazókkal lehet,
hogy házat veszünk vidéken.
Az anyóst nem, de a főztjét nagyon szeretjük.
Örökbe fogadjuk az iskolába induló,
kis ülőhelyre préselődött szőke gyerekeket.
Majd szigorúak leszünk velük,
de közben szeretettel leszünk szigorúak,
mert valahol belül nekünk is fáj még.
Megnőnek, és olyanok lesznek,
mint az ajtó mellett
egymás nyakába kapaszkodó tinik.
Szöknek, visszabeszélnek, ölelnek.
Mi szeretünk, azt jól csináljuk.
Aztán majd ők is babakocsit tolnak,
mint a négyszemélyes ülések mellett az anyukák
Közben helyet kérnek a karrierlétrán.
Reménykedünk majd, hogy tudnak még mászni.
Aztán zsémbesen veszekszünk a maifiatalokkal,
mert itt még van lehetőség ülőhelyet kapni.
Kint ilyen már nincs.
Beüt majd a kertkapuzásári pánik,
mert a szomszéd veteményese mindig szebb lesz.
Mi pedig csak neonszínre akarjuk festeni a hajunk
és borozni járunk majd
a Szabadság híd lábához koncert után.
A járókereteket és a botokat a Dunába dobjuk.
A fodrozódásban egymásra hasonlítunk.
A végén pedig csak annyi marad, hogy
végállomás.
le kell szállni.
