Bár a való életben a legtöbb ember inkább elkerüli a „jelvényes embereket”, az otthoni kanapé biztonságában jó stírölni őket. Hősök, megmentők, akik mindent feláldoznak a köz érdekében, legyen szó rendőrökről, kémekről, katonákról – imádjuk őket minden formában és zsánerben. Személy szerint a feszült thriller és akció keverékét kedvelem, Jack Bauert elnéztem volna nyugdíjas koráig is akár. A 24 hagyott is maga után nem kicsi űrt, az elvonási tünetekre kitűnő volt a Homeland: A belső ellenség, de azért az ember csak várja a következő csodát. Taylor Sheridan pedig meghallgatta az imáimat, és csak úgy, szinte váratlanul bedobott egy tökéletes kém thrillert, melyen csavart egy jókorát.
Sheridan ikonikus alkotó, íróként ő jegyzi a Sicario – A bérgyilkost, a Wind River – Gyilkos nyomont és a Préri urait, de ő a kreátora a Yellowstone, a Tulsa királya és a Kingstown polgármestere sorozatoknak, így kijelenthető, hogy ha valamit csinál, arra minimum érdemes odafigyelni. A Special Ops: Lioness egy valóságban is létező CIA-csoportról szól, amelynek tagjai olyan katonanők, akiknek feladatuk, hogy a Közel-Keleten veszélyes terroristák közelébe férkőzzenek. Mindezt titkosügynökökként, akik ismert terroristák családtagjait fűzik be, kerülnek a bizalmukba és miután bekerültek a belső körökbe, jöhet a kémkedés. A sztori fókuszában Joe (Zoe Saldana), a CIA ügynök, és Cruz Manuelos (Laysla De Oliviera), a beépített ügynök áll. Az első részben Joe elveszíti egy emberét, miután lebukott, így biztosra akar menni: a végletekig teszteli Cruz-t, aki egyszerűen mindent elvisel. Betörhetetlen. Nem csoda, hiszen szuper intelligens és minden bizonnyal valahol máshol lenne, ha nem siklott volna ki az élete. Ám egy nap az őt abuzáló pasija fejét kidekorálta egy palacsintasütővel, a férfi bosszúja elől pedig nem volt más menekvés, mint a sereg. Cruz fizikálisan is egy „állat”, többet teljesít, mint több férfi. Joe ennek ellenére óvatos vele: és itt jön a csavar. Zoe Saldana ugyanis olyan CIA ügynököt alakít, akinek igen fontos a családja, két lánya és a férje, Neil (Dave Annable), aki gyermekonkológus. Kőkemény orvos, aki megmondja a szülőknek, hogy nem érdemes megműteni agydaganatban szenvedő kislányukat, mert azzal maximum hat hónap szenvedéssel hosszabbítanák meg az életét. Inkább csak szeressék, amíg lehet, és még a pofont is vállalja, amit ezért kap az apától. „Én is ezt tettem volna” – hangsúlyozza.
Persze, kérdezem én, lehetne-e puhány karakter egy életekről másodpercek alatt dönteni kénytelen CIA ügynök párja? Nem, a kegyetlenül őszinte orvos és a terepről haza-haza ugró titkosügynök családi élete nyilván nem mindennapi, és ezt sikerült Sheridannak úgy ábrázolnia, mint még soha senkinek. A hazavitt stressz emberfeletti, ezzel együtt élni elképesztő drámai mélység lehetőségét kínálja az alkotói oldalnak, amit Sheridan sebészi precizitással, tökéletesen old meg. Miközben azt gondolnánk, hogy arab terroristák közé férkőzni stresszes dolog és nem érhet fel hozzá semmi, Sheridan a tragikumot csaknem az abszurdig viszi el Neil esetében is. Amikor az orvosnak a saját lányával kell ugyanolyan őszintének lennie, mint az agydaganatos kislány szüleivel, öt percben megoldja, hogy a gyermek felnőtté érjen egy kórházi ágyon fekve.
Ahogy a jelenetek sora követi egymást, az első reakcióm az volt, hogy „nem hiszem el”, de Taylor Sheridan műve újra és újra meglepett. Ilyen magas oktánszámon és ilyen hosszan égő drámát tévésorozatban még sosem láttam, hatása lehengerlő. Pihenni sem lehet, mert a cselekmény brutális akcióthriller és kellőképpen adrenalin pumpáló ahhoz, hogy ne lehessen lazsálni a nézésekor – ergo toxikusan behúzza az embert. Talán azért ennyire pazar ez az egész, mert a cselekményt a karakterek céljai és eszközei viszik előre, dramaturgiai szempontból sem lehet belekötni hát a szériába.
A szédületes sztori és rendezés (John Hillcoat, Anthony Byrne és Paul Cameron remek munkát végzett) mellett érdemes kitérni a színészi alakításokra: Zoe Saldana talán még sosem volt ennyire jó a pályafutása során, Laysla De Oliviera pedig óriási felfedezése a szériának. Dave Annable szimplán kitűnő, de hogy írjak valami kritikusat is: Joe CIA-s főnőkét alakító Nicole Kidman zavaróan kilóg a sorból. De ha az volt az instrukció, hogy a karaktere legyen semmilyen, akkor végül is én kérek elnézést.
Sheridan ikonikus alkotó, íróként ő jegyzi a Sicario – A bérgyilkost, a Wind River – Gyilkos nyomont és a Préri urait, de ő a kreátora a Yellowstone, a Tulsa királya és a Kingstown polgármestere sorozatoknak, így kijelenthető, hogy ha valamit csinál, arra minimum érdemes odafigyelni.
A Special Ops: Lioness egy valóságban is létező CIA-csoportról szól, amelynek tagjai olyan katonanők, akiknek feladatuk, hogy a Közel-Keleten veszélyes terroristák közelébe férkőzzenek. Mindezt titkosügynökökként, akik ismert terroristák családtagjait fűzik be, kerülnek a bizalmukba és miután bekerültek a belső körökbe, jöhet a kémkedés. A sztori fókuszában Joe (Zoe Saldana), a CIA ügynök, és Cruz Manuelos (Laysla De Oliviera), a beépített ügynök áll. Az első részben Joe elveszíti egy emberét, miután lebukott, így biztosra akar menni: a végletekig teszteli Cruz-t, aki egyszerűen mindent elvisel. Betörhetetlen. Nem csoda, hiszen szuper intelligens és minden bizonnyal valahol máshol lenne, ha nem siklott volna ki az élete. Ám egy nap az őt abuzáló pasija fejét kidekorálta egy palacsintasütővel, a férfi bosszúja elől pedig nem volt más menekvés, mint a sereg. Cruz fizikálisan is egy „állat”, többet teljesít, mint több férfi. Joe ennek ellenére óvatos vele: és itt jön a csavar. Zoe Saldana ugyanis olyan CIA ügynököt alakít, akinek igen fontos a családja, két lánya és a férje, Neil (Dave Annable), aki gyermekonkológus. Kőkemény orvos, aki megmondja a szülőknek, hogy nem érdemes megműteni agydaganatban szenvedő kislányukat, mert azzal maximum hat hónap szenvedéssel hosszabbítanák meg az életét. Inkább csak szeressék, amíg lehet, és még a pofont is vállalja, amit ezért kap az apától. „Én is ezt tettem volna” – hangsúlyozza.
Persze, kérdezem én, lehetne-e puhány karakter egy életekről másodpercek alatt dönteni kénytelen CIA ügynök párja? Nem, a kegyetlenül őszinte orvos és a terepről haza-haza ugró titkosügynök családi élete nyilván nem mindennapi, és ezt sikerült Sheridannak úgy ábrázolnia, mint még soha senkinek. A hazavitt stressz emberfeletti, ezzel együtt élni elképesztő drámai mélység lehetőségét kínálja az alkotói oldalnak, amit Sheridan sebészi precizitással, tökéletesen old meg. Miközben azt gondolnánk, hogy arab terroristák közé férkőzni stresszes dolog és nem érhet fel hozzá semmi, Sheridan a tragikumot csaknem az abszurdig viszi el Neil esetében is. Amikor az orvosnak a saját lányával kell ugyanolyan őszintének lennie, mint az agydaganatos kislány szüleivel, öt percben megoldja, hogy a gyermek felnőtté érjen egy kórházi ágyon fekve.
Ahogy a jelenetek sora követi egymást, az első reakcióm az volt, hogy „nem hiszem el”, de Taylor Sheridan műve újra és újra meglepett.
Ilyen magas oktánszámon és ilyen hosszan égő drámát tévésorozatban még sosem láttam, hatása lehengerlő. Pihenni sem lehet, mert a cselekmény brutális akcióthriller és kellőképpen adrenalin pumpáló ahhoz, hogy ne lehessen lazsálni a nézésekor – ergo toxikusan behúzza az embert. Talán azért ennyire pazar ez az egész, mert a cselekményt a karakterek céljai és eszközei viszik előre, dramaturgiai szempontból sem lehet belekötni hát a szériába.
A szédületes sztori és rendezés (John Hillcoat, Anthony Byrne és Paul Cameron remek munkát végzett) mellett érdemes kitérni a színészi alakításokra: Zoe Saldana talán még sosem volt ennyire jó a pályafutása során, Laysla De Oliviera pedig óriási felfedezése a szériának. Dave Annable szimplán kitűnő, de hogy írjak valami kritikusat is: Joe CIA-s főnőkét alakító Nicole Kidman zavaróan kilóg a sorból. De ha az volt az instrukció, hogy a karaktere legyen semmilyen, akkor végül is én kérek elnézést.
Infó
Special Ops: Lioness
Sky Showtime
