Alighanem kevesen voltak tisztában azzal, hogy Vajda Mihály milyen roppant erős ember volt. Pedig tudhatták volna, ha ott lett volna az emlékezetükben a Biblia Példabeszédek című könyvének verse, amely arról tudósít, hogy a bölcs (hákam) behatol a hatalmasok városába, és lerontja biztosnak és bevehetetlennek vélt erődítményüket (21,22). Ugyanis a bölcsesség erőt és biztonságot ad, valódi pajzsként szolgál, amely minden fizikai fölényt képes legyőzni és megsemmisíteni. Nem hatalommal, nem vagyonnal, nem tetterővel, hanem a szellem és tudás roppant fegyverzetével.
Vajda Misu – mert hisz Misunak hívta őt mindenki, a nálánál idősebb, nemzetközi hírű tudóstárs és a huszonéves, friss diplomás filozófusnövendék egyaránt – bölcsessége volt az a voltaképpen mérhetetlenül szelíd eszköz, amely a nevetéssel, a humorral és az iróniával kiegészülve tette önmaga, barátai és tanítványai számára túlélhetővé a hatalmasok erőfitogtatásait, érkezhettek azok akár a mindennapokra és benne az egyes emberre már-már az elviselhetetlenségig rátelepedő politika felől, akár a filozófiát valamilyen egyengondolatisággá átalakítani és megrendszabályozni kívánó, örökös megfelelésre kész magasabb „tudományhivatali” pozíciókból.
Misu maga volt a filozófia enfant terrible-je. Nem hitt a mindent megválaszolni képes, hibátlan, grandiózus rendszerekben: nem a rendszergondolkodás foglalkoztatta, a Systemdenken, amely a kölcsönhatások komplex modelljében minden kérdésre tálcán kínálja a roppant magabiztos feleleteket. Őt igazából a Problemdenken hozta lázba, a kínálkozó problémák, nehézségek, akadályok, a nonkonform gondolatok és ötletek, a nyitott és talán sosem lezárható kérdések. Nem a válaszok megtalálása volt számára az igazán fontos, hogyan is lett volna az, amikor a legalapvetőbb kérdéseinkre sem voltunk és nem is leszünk képesek megtalálni a végső feleleteket. Misut az odáig vezető út érdekelte. a szétszálazás, a felépített, magabiztos, öröknek hitt gondolati-teoretikus felépítményeink lebontása, megkérdőjelezése, saját fontosságtudatunk és elméleti magabiztosságunk szókratészi kiröhögése.
Az öntelt hiúságot, az örökös Bábel-tornyok építőinek végtelen hübriszét, gőgjét, felfuvalkodottságát derűs mosollyal utasította el. A szellemi társak konstrukcióit, csakúgy, mint a sajátjait kellő iróniával és az irónia és önirónia biztosította távolságtartással volt képes szemlélni. Társaival, a „Budapesti Iskola” baráti és szellemi körével, Fehér Ferenccel, Heller Ágnessel és Márkus Györggyel, valamint önmagával folytatott gyötrő, ám szellemileg megtisztító vitái során jutott el mindnyájuk mesterének, Lukács Györgynek és az akkori gondolkodásuk módszertanául szolgáló marxizmus kritikai megközelítéséhez, ahonnan a fenomenológia felé vezetett tovább az útja: abba az irányba, ahol az állandó „objektív látásmód” parancsuralmi követelményének helyét a módszeres kétely és a feltételezések veszik át. Vagyis egy olyan szkeptikus módszertan, amelynek minden állításában ott rejlik a nyugtalanító kérdés: az ismereteink megfelelnek-e a valóságnak, továbbá megfelel-e az ismereteinknek bármi is a minket körülvevő világból?
Misu szkepticizmusának, valamennyi reménytelenségének vagy lemondásának természetes ellenpontja, megmaradt hitének szellemi gyúanyaga egyrészt a maguk töredezettségében szeretett és elementárisan igényelt különféle gondolati és művészeti teljesítmények voltak: szépirodalmi művek, regények és visszaemlékezések, koncertek, színházak, a különféle konferenciákat követő disputák, vagy a barátok új könyvei, amelyeket talán ő olvasott el a leghamarabb, hogy aztán azokat továbbgondolva a következő munkájában már hivatkozzon is rájuk.
Másfelől ugyancsak kiábrándultságával állt szemben maga vallotta sajátos magyar-zsidó identitása, amely egyszerre jelentett számára erkölcsi és egyszerre intellektuális tartást és elkötelezettséget. Ahogy azt maga mondta: „… a zsidóknak az a mély meggyőződésük, hogy semmiféle földi hatalom nem írhatja felül Isten törvényeit. És ha úgy látják, hogy jön egy földi hatalom, amelyik felül akarja írni, akkor azt elutasítják.”
Végezetül ezt a hitet szilárdította meg az a megrendíthetetlen bizonyosság, hogy az önismeret, az „ismerd meg önmagad” görögségtől örökölt imperatívusza saját magunkon túl az egész világ befogadásáig elvezethet. Egyik könyvének utolsó mondata így hangzik: „Ismerd meg önmagad, s akkor megismered az embertársaidat, s megismered a világot, amelyben élned adatott.”
Misunak szűnni nem akaró köszönettel tartozom: bölcsességének, humorának és empátiájának, személyisége legfontosabb attribútumainak köszönhetően ismerhettem meg őt, s rajta keresztül a világ addig számomra ismeretlen mozzanatait és összefüggéseit.
Sokan vagyunk így: az ő személyén keresztül nyílt alkalmunk átgondolni azt a világot, amelyben Vajda Mihálynak élni adatott, s amelyben szellemi kalauzunkként és barátunkként szerethettük és tisztelhettük.
Áldott legyen az emlékezete!
