Vajon hogyan értékeli majd a történelem a mostani időszakot? Egyfajta neokonzervatív éraként, s a hidegbáború utáni általános liberális folyamatok ellenpólusaként? Bár egy évtized óta a populista pártok folyamatosan erősödnek, s nem csak Európában, a valóság ennél összetettebb. A történelmi korok a felgyorsult világban vélhetően lerövidülnek, a demokratikus váltógazdaságban – mert Európa nagy részén ez még létezik – pedig természetes az, hogy egy párt hol erősödik, hol visszaesik.
Populista pártok, mozgalmak korábban is léteztek, például a 19. század század végén az amerikai Néppárt, vagy az 1950-es évekbeli franciaországi, úgynevezett pujadizmus, ami egy erősen adóellenes mozgalom volt. Ezek azonban viszonylag hamar eltűntek. A mai populista pártok azonban mindinkább néppártá válnak, erős társadalmi beágyazottsággal.
A populista erők visszaszorulását eredményező spanyol, illetve lengyel választás mellett kijózanitólag hatott a populisták győzelmét hozó szlovák parlamenti választás, az argentin elnökválasztás, majd a múlt heti holland voksolás. Aggasztó előjelek a jövő évi választási dömping előtt, amikor világszerte több milliárdnyian járulhatnak az urnákhoz, összesen 76 országban. A világ tíz legnépesebb állama közül nyolcban is – Banglades, Brazília, India, Indonézia, Mexikó, Pakisztán, Oroszország és az Egyesült Államok – választásokat rendeznek majd. Ezek közül természetesen az utóbbi a legfontosabb, hiszen Donald Trump győzelme az európai populisták számára is szárnyakat adhat, igaz, ellenfolyamatokat is indíthat Európában, hiszen kontinensünkön hatalmas a volt amerikai elnök elutasítottsága, még sok populista szavazó körében is.
Ez is jelzi: attól még, hogy két párt vagy politikus populista, nem biztos, hogy hasonló politikát képviselnek. Ezt látjuk például az Európai Parlamentben a két európai frakció, az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) és az Identitás és Demokrácia (ID) közötti ellentétek esetében. De még a tagpártok között is sokszor felmerülnek nézetkülönbségek.
Önmagában ugyanis nem létezik olyan politikai irányzat, amelyet populistának nevezhetünk. Ez egy gyűjtőfogalom, amely más és más politikát foglal magában. Alain de Benoist francia esszéista szerint a populizmus voltaképpen egy stílus, sokféle ideológiával.
Az ultranacionalista, populista vagy szélsőjobboldali jelöltek és pártok előretörésének az elmúlt évtizedben mind az európai, mind az amerikai demokráciákban voltak hullámhegyei és hullámvölgyei. Tartósan csak ott tudtak hatalmon maradni – Európában Magyarországon, Törökországban, Szerbiában, Amerikában pedig Nicaraguában, Venezuelában, stb. – ahol a demokráciát diktatúrává-féldiktatúrává alakították át.
Mivel az amerikai és az európai populizmus sok tekintetben különbözik egymástól, s a földrajzi távolság is tényező, nem állíthatjuk, hogy egyik egyértelműen hatna a másikra. A magyar kormány például lelkesen udvarolt Jair Bolsonarónak, de a volt brazil elnök hatalmát egyáltalán nem befolyásolta a magyar támogatás. A magyar kormányfő most nyilván a megválasztott argentin elnökben, Javier Mileiben látja Magyarország potenciális latin-amerikai szövetségesét. Ismétli magát a történelem: Bolsonaro beiktatásán a magyar kormányfő volt az egyedüli uniós miniszterelnök, s Orbán Viktor máris jelezte, december 10-én ott lesz Milei beiktatási ünnepségen is. Igaz, még nem tudni, más európai vezetők elutaznak-e Buenos Airesbe. Pedig egyelőre nem látszanak a közös pontok a magyar kormány és az argentin vezető politikája között. Jóllehet a kampány finisében Milei már igyekezett visszakozni a Ferenc pápával kapcsolatos kijelentéseit illetően, s nemrégiben az egyházfővel folytatott telefonbeszélgetése során már a legnagyobb honfitársának nevezte őt, nehéz lesz megmagyarázni itthon, hogy barátkozhat a kormány olyasvalakivel, aki lekommunistázta a pápát, vagy ellenséget lát Kínában, miközben Pekinggel itthon nagyon is szívélyes viszonyra törekszik a kormány. Milei libertariánus szellemiségének megfelelően szinte mindent privatizálni akar, miközben a magyar kormány akadályozza a szabadpiaci privatizációt.
A populista pártok közötti ellentétek az Ukrajna elleni háború révén váltak a legszembetűnőbbé. A holland választáson győztes Szabadságpárt (PVV) vezetője, Geert Wilders például jobb viszonyra törekedne Oroszországgal, s bírálta a fegyverszállításokat Ukrajnának, a tavaly szeptemberi olasz parlamenti választás győztese, Giorgia Meloni meggyőződéses atlantistaként lép fel, segítve Ukrajna szabadságért vívott harcát, s ebben felülkerekedett az ő nézete a római kormányban a Putyint többször dicsőítő Matteo Salvinivel szemben.
A közel-keleti konfliktus szintén megosztja a populista áramlatokat. A német szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) például egyértelműen palesztinbarát. A párt parlamenti frakciója két beadványt is benyújtott egy parlamenti bizottságnál a palesztin segélyezés kiterjesztésére vonatkozóan, de mindkettő elbukott. Ugyanakkor az európai populista pártok többsége Izrael oldalán áll a mostani konfliktusban. Marine Le Pen, a francia Nemzeti Tömörülés (RN) parlamenti frakcióvezetője, valamint Jordan Bardella pártelnök részt vett például az antiszemitizmus elleni néhány héttel ezelőtti párizsi tömegmegmozduláson. Wilders szintén Izrael-párti, fiatalkorában egy ideig egy kibucban is élt. A spanyol Vox pedig kérdőre vonta Pedro Sánchez kormányfőt, miért nyilatkozta azt, hogy hazája kész egyoldalúan elismerni a palesztin államot. A nyugati populista pártok egyértelmű Izrael-pártiságában nyilvánvalóan szerepet játszik a muszlim bevándorlás elutasítása.
A világ sosem válik a populista pártok foglyává, de minden jel szerint a szélsőséges pártok visszaszorulására még évtizedeket kell várni.
Ezekből a válsághelyzetekből profitál a szélsőjobb
Ami nagy általánosságban közösnek mondható az európai és amerikai populizmusban, az az, hogy ezek a politikával való elégedetlenséget, az elit elutasítását aknázzák ki. A 21. században kevesen voltak képesek ezeket az aggodalmakat olyan hatékonyan megragadni, mint Trump, Wilders, Milei, illetve e vegyes ideológiai család többi tagja. Voltaképpen itthon is ez a stratégia, ami sajátságos ugyan egy 13 és fél éve folyamatosan hatalmon lévő párttól, ám Orbán Viktor kabinetje sikerrel hitette el a honfitársak egy részével, hogy „az elit” a bűnös mindenért, ez a bűnbak elit nem más, mint a „brüsszeli bürokraták” gyülekezete, a magyar kormány pedig minden erejével küzd a „magyarok” érdekeiért a brüsszeli, nyugati ellenszélben. Nyilván egy ország kormányzata, főképp egy közel másfél évtizeden át regnáló kormányzata az ország elitje kellene hogy legyen.
A populizmus virágzása mögött az áll, hogy olyanokat vonz, akik úgy érzik: igazságtalanul bánnak velük és megvetik őket – vélekedik Pierre Rosanvallon történész. A szintén francia történész-szociológus, Marc Lazar, a párizsi Institut d'études politiques (IEP) professzora az El Paísban ezt azzal egészíti ki, hogy a populista tiltakozás ciklusával állunk szemben, amely hosszú ideig tart és a társadalomban gyökerezik. Lehetnek kudarcok, lehetnek győzelmek, de a jelenség itt van, és tükrözi társadalmaink három mély válságát.
Három krízishelyzet kedvez a populista pártok számára, véli Marc Lazar. Az első a képviseleti demokrácia válsága. Bizalmatlanság és elutasítás tapasztalható a politikai osztállyal és az intézményekkel szemben, sokan úgy érzékelik, hogy a politikai vezetők nem törődnek az emberek valódi gondjaival. Azok a populista mozgalmak, amelyek ezt a kérdést feszegetik, a lehető legdemokratikusabbnak állítják be magukat és – Svájc mintájára – népszavazások sorát ígérik, egy állandó kapcsolattartást az emberekkel, csökkentve a parlament hatalmát, meggyengítve ezzel a demokratikus intézményrendszert. Ám a referendum is veszélyes eszköz, nem mindegy miről írnak ki népszavazást és milyen kérdést fogalmaznak meg.
A második válság társadalmi jellegű. Ez esetben nem csak a társadalmi egyenlőtlenségekről van szó, hanem arról is, hogy egyes rétegek úgy érzik, nem veszik figyelembe az ő véleményüket.
A harmadik válság kulturális, és az identitással kapcsolatos, ez köthető a bevándorlást érintő félelmekhez. A kulturális és vallási pluralizmus és az iszlamista támadások félelmeket és aggodalmakat váltanak ki az emberekből, ezekkel élnek vissza a jobboldali populisták, amit rendre megtapasztalhatunk, különösen Franciaországban, amikor bevándorló hátterű fiatalok támadnak meg franciákat.
Milei radikális tervei
A megválasztott argentin elnök, a december 10-én hivatalba lépő ultrajobboldali Javier Milei sokkterápiával élesztené újra a gazdaságot. Kemény költségvetési kiigazítást tervez, beleértve a több mint 400 ezer embert foglalkoztató közmunkaprogram megnyirbálását, az állami vállalatok privatizációját és mindent, ami szükséges ahhoz, hogy 2024-re elérjék a költségvetési egyensúlyt. Néhány projektet már leállítottak, mert attól tartanak, hogy a megvalósításukhoz szükséges állami források már nem állnak rendelkezésre. Ennek vált áldozatává az ország északi részén fekvő Catamarca tartomány lakásépítési programja. Az 53 éves közgazdász Milei elképzelései szerint Argentínában a mandátuma végére nem lesz infláció, amely ma 142 százalékos. Az ország pedig a pesóról átáll a dollárra. A legutóbbi elnökök kudarcot vallottak az infláció elleni küzdelemben, és a közgazdászok világszerte arra figyelmeztetnek, hogy a központi bank nem létező tartalékai nem teszik lehetővé a dollárra való átállást. Milei azonban, aki Milton Friedman közgazdász csodálója, meg van győződve arról, hogy ez lehetséges. Még időkeretet is ad az ország talpra állítására: Az átállás nagyjából két évet vesz igénybe – ígéri.
