Amikor e sorokat írom, még nem tudni, hogy holnaptól meghosszabbítják-e a Hamász és Izrael közötti fegyvernyugvással egybekötött fogolycserét. De mindegy is, ha azt próbáljuk megfejteni, hogy tényleg ez a megoldás kulcsa? Jelen felállásban ugyanis egy terrorszervezet diktál egy államnak és a világ több nagyhatalmának.
Valami végletesen félrecsúszott e konfliktus értékelésében, kezelésében. Ebben a háborúban egy reguláris hadsereg áll szemben egy sem emberi életet, sem alapvető emberi életeket, sem nemzetközi szabályokat nem tisztelő terrorcsoporttal. Előbbitől mindenki azt várja el, hogy úgy tartson tiszteletben minden kötelező vonatkozó szabályt, hogy közben ellenfelére mindezekből semmi sem vonatkozik, rajta senki, semmit sem kér számon. A fél világ szabadságharcosként ünnepeli a terrorista gyilkosokat, a négynapos fogolycsere kapcsán is az a látszat uralta a nemzetközi közvéleményt, mintha azonos kategóriákról lenne szó. Pedig nagyon nem. Lehet ugyan bírálni Izrael telepespolitikáját vagy a Netanjahu-kormányok kétállamos rendezéshez való viszonyulását, de illene azért szemre venni a másik oldal hajlandóságát is, például a világszerte tüntetők zászlajára tűzött „A folyótól a tengerig” palesztin jelmondat tükrében. A fogolycsere kapcsán azonban abszurd az összehasonlítás. A Hamász ártatlan civil túszai ellenében olyanok nyerik vissza szabadságukat, akik ugyan nem öltek, de vagy arra készültek, vagy csak ennél kifinomultabb módon működtek együtt valamely terrorcsoporttal. Minden nap tűzszünet a Hamász malmára hajtja a vizet, de a tűzharc minden nap újabb életeket követel, veszélyezteti a túszokat is, s meghosszabbítja a poklot. Talán megérett az idő arra, hogy egyenlő mércével mérjen a világ, egyenlő „játékszabályokat” várjon el a felektől. Hogy magyar klasszikust idézzünk: Ne táncoljunk úgy, ahogy ők – ez esetben a terroristák – fütyülnek.