Zűrös egy maszlag Ridley Scott Napóleonja. Nem mondom, hogy nagyon meglepődtem. Bár Scott megkerülhetetlen rendező, ugyanakkor az utóbbi időkben remek munkát végez azon a téren, hogy a saját életművét visszavonja – gondoljunk csak az Alien: Covenant című totális félreértésre. (A Prometheus kapcsán megengedőbb vagyok.) Miért nem maradt az első A nyolcadik utas: a halál dicsőséges alkotói pozíciójában? Nincs mese, a direktor sosem elégedett meg a mítoszteremtéssel, azt folyamatosan újrateremteni akarja. A történelmi filmek esetében pedig a valóságot igyekszik „átmagyarázni”. Persze, lehet mondani, hogy mindez belefér a művészi interpretáció keretei közé – a Gladiátor vagy a Mennyei királyság esetében emiatt nem is voltak aggodalmak napirenden. Viszont a Napóleonnal áthágott minden határt, és számos vitatható szakmai döntést hozott. Azt például, hogy Scottot nem érdeklik a történelmi tények, már sokan – köztük történészek – kielemezték: a filmben konkrétan egy olyan szegmenst sem sikerült találniuk, ami hiteles volna.
Természetesen ez szándékos húzás az alkotói oldalról, mert Scott szemmel láthatóan nem akart portrét festeni a francia hadvezérről és államférfiról, inkább egy ismert figura kapcsán fogalmazta meg a véleményét a világról.
A Joaquin Phoenix által megformált Napóleon nem egy markáns karakter. Nem nagy hadvezér, csak egy gügye tüzér, akinek jó ideig rengeteg szerencséje volt a csaták terén, aztán jött helyette egy igazi férfi, Wellington herceg (Rupert Everett), hogy rendbe tegye a világot.
Mert ugye a korzikai francia egy brutális barom, aki kéjes örömmel ágyúzza a fegyvertelen embereket a Vendémiaire 13-i felkelés során, az austerlitzi csatában a befagyott tóra szorult osztrák és orosz kiskatonák talpa alól pedig ágyúval löveti szét a jeget, hogy látványos vérfürdő legyen a víz alatt. Ezenfelül mindenféle ármánykodással került hatalomra, egy számára idegen környezetben, ahol nem csinált semmit, csak jókat evett.
Illetve próbálkozik a gyermeknemzéssel, hitvesével, Joséphine-nel (Vanessa Kirby). Ezen a ponton borult el teljesen Ridley Scott agya: Napóleont egy autistaként ábrázolja, aki annyira fél a nőktől, hogy még a nevüket sem meri a szájára venni. Amikor végre megjön az ihlet, olyan szexjeleneteket kapunk, mintha csak a Sas-kabaré ars poeticája szellemében alkották meg volna őket. Scott ráadásul Phoenix-től azt kérte, hogy egy deformálódott személyiségű pancsert keltsen életre, aki azért lő emberekre, mert hát az asszonnyal hiába próbálkozik. Napóleon, a szerencsétlen gyépés – ízlelgetem a gondolatot.
Ezt a totális tévedést nézni akkor lesz igazán kellemetlen, amikor a rendező Phoenix és Kirby játékába egyszer csak beveti a határtalan rózsaszín romantikát, és kiderül, hogy Scottnak az ég világon semmi érzelmi intelligenciája sincs, mert a jelenetek nem működnek. Az pedig, hogy Scott a zsánerekkel sem tud már igazán ízléssel játszani, akkor derül ki, amikor Bonaparte tábornok burleszk módon, Tom és Jerry stílusban botladozva menekül ki a Nemzetgyűlés terméből az 1799-es puccs során.
Alapkoncepciójában elhibázott fércmű a Napóleon, két szörnyű alakítással (Phoenix és Kirby).
Azt viszont el kell ismerni, hogy a sok tévedés ellenére is látványos. Ridley Scott a sok statisztával készült csatajelenetekhez még mindig nagyon ért.
Azt döntse el mindenki, hogy ezért érdemes-e beülni két és fél órát egy moziba. Vagy, ne adja Isten az Apple TV+-on majd bevállalni a négyórás verziót.
Infó: Napóleon. Bemutatja az InterCom
