Politikai termékeket illetően a Fidesz-agytröszt igen termékeny. Emlékszünk még – remélem sokan! – a „polgári Magyarország” jelzős szerkezetre, és arra is, hogy az agytröszt egyik vezető képviselője (G. Fodor Gábor) tette helyre azokat, akik e kifejezést komolyan vették. Nevezzük nevén: ez is hazugság volt.
A „szuverenitásvédelem” mint politikai termék kapcsán érdemes ennek korai megjelenéséről, a Nemzeti Együttműködés Rendszere nevű politikai termékről szólnunk. Ez a kapitális hazugság mind a mai napig virul. Pedig egy dolgot biztosan el lehet az Orbán-kormányról mondani: azt, hogy nem jellemzi a nemzeti együttműködési szándéka. Időnként még a saját kreatúráival sem egyeztet, amikor valamilyen döntést fontolgat. Lásd például a Nemzeti Pedagógus Kart és az oktatást érintő kormányzati döntéseket.
Időnként persze látványos módon próbálja a kormányzat az együttműködés látszatát kelteni. De a nemzeti konzultáció is csak egy politikai termék. Arra szolgál, hogy az Orbán-kormány igazolja a politikai törekvéseit. Alkalmanként milliárdokat költenek erre – 2,7 milliárdtól 6,1 milliárdig terjed a termék közpénz-ára -, a helyes válaszokat pedig a kérdéseket felvezető szövegben jelenítik meg. Az utóbbi két „konzultációra” alig 1,5-1,5 millióan válaszoltak, miközben a választásra jogosultak száma meghaladja a 8 millió főt, a 2022-es országgyűlési választáson 5,4 millió választópolgár jelent meg. Mégis, a rezsim a neki kedvező válaszokat úgy tünteti fel, mint a nemzet véleményét.
Szó sincs itt nemzetről és együttműködésről, nem kell tehát félni a rendszert a nevén nevezni. Magyar Bálint részletes elemzéssel támasztotta alá, hogy Orbán politikai rendszere maffia-állam. Mások, mivel a társadalom és a gazdaság, az élet minden területén a diktatúrák világát idéző jelenségeket tapasztalnak, ma már Orbán rendszerét egyértelműen diktatúrának nevezik. Helyesen. Nem katonai diktatúra, mint amit Latin-Amerikában vagy Afrikában láthatunk; nem a parlamentarizmus látszatára még valamit adó kemény diktatúra, mint Oroszország; nem teokratikus diktatúra, ahol vallási alapon szorítják merev keretbe az élet minden területét, mint Irán. Nem is törzsi-monarchikus alapú hatalomgyakorlás, mint Szaúd-Arábia. Orbán rendszere, a mai magyar diktatúra ebből is, abból is tartalmaz egy kicsit.
A teokratikus elem a keresztény-nemzeti – alapvetően a két világháború között fogant – gondolat. Tanulságos látni, hogyan próbálja az Orbán-hatalom a társadalomra saját világlátásának - vagy egy így tálalt politikai terméknek? - az elemeit, saját kulturális és szimbolikus produktumait ráerőltetni, ezzel a hatalmi helyzetét megszilárdítani.
Orbán a parlamentarizmus látszatára még ad – erre az Európai Unióban még adnia kell -, de ez csak bábszínház. Magának a parlamentnek is az a legfontosabb funkciója, hogy a törvényhozás eszközével segítse a maffiaállam működését. Míg a klasszikus recept szerint a maffiózók megvásárolják a politikusokat, rendőröket és az igazságszolgáltatás szereplőit, Orbán igazi politikai innovációja az, hogy a parlamentáris intézményeket a gazdasági bűnszervezetük szolgálatába állította.
Ez jelenik meg a katonai diktatúrákra emlékeztető elemekben is. A Terrorelhárítási Központ valós veszélyre is reagál természetesen. Az adó- és vámhivatal foglalkozik különféle vám- és adóügyekkel. Az ügyészség mint általános vádhatóság eljár a kompetenciájába sorolt ügyekben. A rendőrség profiljába beletartozik mindenféle bűnüldözési tevékenység. A Nemzetbiztonsági Szolgálat és a többi titkosszolgálati szervezet teszi a dolgát. De ahogy számos példa mutatta az elmúlt években, e szervezetek szakmájuk szabályait félresöpörve készek kiszolgálni az Orbán-rendszer politikai megrendeléseit is.
Végül a szemünk előtt bontakozik ki a monarchikus diktatúrák jellemzője, azaz a szűkebb értelemben vett család és tágabban értelmezhető maffia-család gazdasági hatalmának kiteljesedése. A kormányfő atyja, a kormányfő lánya és veje, a kormányfő bizalmas barátja és annak bukása utána gyerekkori barátja, a kormányfő bizalmas munkatársainak és rendszere gazdasági haszonélvezőinek megmagyarázhatatlan vagyonosodása mind azt jelzik, hogy Orbán mint egy monarchikus uralkodó emel ki és taszít az árokba embereket, hoz vagyonokat teremtő helyzetbe egyeseket, és foszt meg vagyonuktól másokat.
Orbán rendszere diktatúra, a Magyar Köztársaságból Orbán egy maffiaállmot hozott létre. Az a közéleti gyakorlat, amit folytat, nem a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Aki ezt a politikai terméket a szájára veszi, tegye azt bármilyen rendszerkritikus éllel is, akaratlanul is azonosul Orbán diktatúrájával, belesimul a maffiaállamba.
E rendszer további megszilárdítását szolgálja a „szuverenitásvédelmi” törvény is. A hatalom birtokosai törvényt alkotnak arra, hogy megmondják, kik veszélyeztetik a magyar állam szuverenitását. Nem az Oroszországnak, Kínának való gazdasági kiszolgáltatottság; nem az idegen, az EU és NATO szövetségi rendszeren kívüli érdekeknek megfelelő külpolitika; nem a semmilyen racionális feltételnek nem megfelelő "akkumulátor országa" iparpolitika. Nem. A szuverén magyar államot a kritikus újságírók és lapjaik, a kritikus és a jogállami normákra, az emberi jogok érvényesülésére figyelő civil szervezetek, a nemzetközi együttműködés lehetőségében rejlő erőt használni szándékozó képviseleti és politikai szervezetek veszélyeztetik. Pontosan úgy, ahogy egy rendes diktatúrában a hatalom értékeli mindazokat, akik nem a hatalmat szolgálják.
Karinthy egyik megrendítő novellája a Találkozás egy fiatalemberrel. Ki lesz ma, aki azt mondja, „nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok... te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni..." Vajon ma ki fogja tollát belemártani "a lenyugvó Nap tüzébe, beleolvadva az alkonyodó égbe", és megírni nekik, hogy nekünk van igazunk?
Egyáltalán: "Hol a büszke és szabad Magyarország?"