Hajlamosak vagyunk – s néha, teljes joggal –, úgy érezni, hogy a pénz kiöli a sportból mindazt, amiért milliók és milliók szeretik. A nemes, magasztos eszméket, a fair playt, az erőfeszítések megbecsülését, az elhivatottságot, a hűséget, emberséget. Persze, a pénz és a kapzsiság előhozza az emberből a rosszat, de előhozza nemcsak a sportban, hanem mindenütt (elég csak a Parlament felé pislantani), ám a sport még mindig olyan katartikus élményeket okoz, mint a legnívósabb művészet.
A hétvégén a 35 éves Marcelo zokogva magyarázta, mennyivel többet jelent gyerekkori klubjával, a Fluminensével megnyerni a Libertadors Kupát, mint ötször elhódítani a Real Madriddal a Bajnokok Ligáját. Lutonban pedig egy komplett stadion tapsolt a Liverpool csereként pályára lépő játékosának, Luís Díaznak, akinek szüleit októberben Kolumbiában elrabolták. Édesanyját időközben szabadon engedték, ám apja mindmáig a kolumbiai polgárháború marxista gerilla csoportja, a Nemzeti Felszabadító Hadsereg nevű terrorszervezet fogságában van. Nem számított, hogy ellenfél, hogy a nagyobb, esélyesebb, dúsgazdag rivális játékosa, aki majdnem annyit ér, mint a komplett Luton (75 millió euró szemben a 87 millióval), nem számított sem bőrszín, sem vallási felekezet, sem szexuális orientáció, holott ezek ugye elég súlyos konfliktusos tényezők tudnak lenni, nem számított más, csak az, hogy egy ember, aki kétségbeesetten szeretné visszakapni az apját. A közönség ezért köszöntötte tapssal Díazt. Aki 1-0-ás hazai vezetésnél lépett pályára a 83. percben, majd a 95.-ben góljával pontot mentett a Pool számára. Szabadságot az apámnak, üzent a pólóján. Tapsolták. Lutonban tisztában vannak vele: két pont elvesztése semmiség egy apa elvesztéséhez képest.
A sport, minden bajok dacára, továbbra is meg-megcsillantja az önző, alantas emberi létezésünk számára, hogy mégiscsak van remény.