Bár 1956-ban Mohay Tamás még csak hétéves volt, ennek dacára szemtanúja lehetett az októberi és a novemberi eseményeknek is.
– Ennek az volt az oka, hogy mi Óbuda peremén laktunk, de Pestre jártam a Balettintézetbe és mivel nem volt tudomásunk sem arról, hogy október 23-án tüntetések lesznek, sem arról, hogy a ruszkik visszatérnek és november 4-én megtámadják Budapestet, én mindkét alkalommal rendes nebulóhoz méltóan elmentem a balettórára, de végül a nagymuternél kellett meghúznom magamat, pontosabban a pincéjében, mert ő nem messze, a Mária utca 34-ben lakott. Másnap értem jött a faterom, meg a barátja és együtt mentünk haza, de közben mindent alaposan megnéztünk, a fater pedig sok mindent lefényképezett, mert nagy hobbija volt a fotózás. Gyerekként megdöbbentett az elképesztő felfordulás, a sok rom és szemét. A kiégett villamosok, a felfordított autó-barikádok, de leginkább azt tűnt fel nekem, hogy bár a boltok kirakatüvegei kitörtek a harcok során, de az árukhoz nem nyúlt senki. A kirakati bábuk mind felöltöztetve mosolyogtak ránk – meséli meglepő pontossággal Tamás.
A nagymama lakását már az „első balhé” alatt találat érte, de részben még lakható volt, a második belövés azonban már teljesen tönkretette.
– Tehát november 4-én négyen húztuk el a csíkot Óbudára: faterom és a haverja, akik értem jöttek, a fedél nélkül maradt nagymuterom és én. Na, akkor már zűrös volt közlekedni a városban, mert mindenki és mindenre lőtt. Kapualjról kapualjra haladtunk a Dunáig, de a Margit hídon nem mehettünk át, mert mindkét végén ruszki tankok állták el az utat. Mint az első alkalommal, ismét a Lánchídon kellett átsietnünk, amelyet a Nemzetőrség fegyveresei védték, majd keresztanyámhoz vettük az irányt, Pasarét felé. A Szépvölgyi útig szerencsésen el is jutottunk, de utána már állt a bál a Schmidt-kastély ostroma miatt. Végül csak este tíz óra körül értünk haza, pedig reggel indultunk el – teszi hozzá Tamás.
Óbuda peremén, a Hármashatár-hegy oldalában, ahol laktak, ott ők, a suhancok voltak az urak és sokat csavarogtak, mert kíváncsiak voltak mindenre és élvezték a váratlan iskolai vakációt, amit igyekeztek balhékkal tarkítani!
– Például a meredek útra szappan öntöttünk, hogy a ruszki tankok ne tudjanak felmenni a domboldalon. Így én is kis forradalmár lettem
– mondja kacagva. – Ezt az ötletet, még a Fő utcán láttam, onnan vettem. Bandi bátyám, azonban egyszer pórul járt, mert egy eltévedt golyó eltalálta a lábát, igaz viszonylag szerencsésen, mert átment rajta, csontot nem ért, de ezután már visszafogottabb lett a csapatunk... – mereng el gyermekkori emlékein Tamás.
Minderről édesapja, Mohay Jenő fotói is tanúskodnak, igaz, jelentős részük az idők folyamán elkallódott, de ami megmaradt, örök emlék a családjuknak és most már mindenkinek, aki ezeket a sorokat olvassa.
Csiszar Feri bácsi, az egykori lakatos, brigádvezető életveszélyes történetet elevenít fel:
– Az előttem álló szőke nőt lelőtték, azonnal kiesett a sorból! Kész! Úgy megrémültem, hogy hanyatt-homlok nekiiramodtam és befutottam az első lakóházba, annak is a pincéjébe. Az erősödő fegyverropogás miatt itt sem éreztem magam biztonságban, ezért kimerészkedtem a kapualjig, majd egy csendesebb pillanatban tovább futottam egészen a Gyöngyösi utcáig.
Feri bácsi 1956-ban 24 éves öreg katona volt. Aznap kellett volna visszatérnie a szabadságából a nagytétényi laktanyába, ezért is emlékszik pontosan erre a napra: 1956. november 4-e volt, amikor a szovjet csapatok visszajöttek.
– Kenyérért indultam az Újpesti Áruház melletti pékségbe. Honvédségi ruhában, persze. Útközben rengeteg ruszki katonát láttam. Mindannyian kölnit ittak, amit az áruházból zabráltak. Az egyik meg is szólított, miközben megveregette a vállamat. Gondolom, azt mondhatta, hogy bújjak el, de én nem értettem és nyugodtan beálltam kenyérért a sorba az utolsó nő mögé, amikor váratlanul lövöldözés kezdődött. Öt magyar zubbonyos katonát láttam összerogyni és persze a már említett szőke nőt – meséli Feri bácsi.
Az ész nélkül rohanó Ferit egy magyar katonatiszt állította meg a Gyöngyösi utcánál. Megnyugtatta a halálra rémült zalai fiút, majd útba igazította. A fiatal katonai távírász a sínek mentén, a vagonok védelmében igyekezett visszafelé a Bán Tibor utca 17-be, ahol addig a nagynénijénél vendégeskedett. Útközben a sorompónál hatalmas porfelhőt pillantott meg: lisztet lopott a nép, de ő csak szaladt tovább.
És hogyan kezdődött egy kisfiú orosz bakákkal való barátkozása? Nos, 1956-ban a tíz és fél éves, élénk eleven fiúcska a Marcibányi téren lakott...
– A pincébe érve az ajándékot az asztal szélére tettem, majd közöltem anyámmal, hogy az orosz katonák küldték neki. Erre hatalmas pofont kaptam tőle! Jajgatva fogtam a fülem, anyám pedig üvöltve hívta apámat: „Gyurka! Gyurka, gyere gyorsan, a kölyök valami aknát vagy gránátot hozott az oroszoktól!” – idézi fel meghatározó gyermekkori emlékét Papp György főorvos.
– Családunk a harcokat a többi szomszéddal együtt a pincében igyekezett átvészelni. Lőttek és mi háborúként éltük meg a csatazajt. Egyik éjszaka szörnyű dörrenésre ébredtünk. Felriadtunk és bénultan vártuk a következményeket, de szerencsére semmi nem történt. Nekem természetesen nem volt szabad kimennem a kertből, de a szülői tilalmak ebben a korban nem mindig találnak meghallgatásra... Másnap reggel kisurrantam és a téren csavarogtam, amikor megláttam a tankot. A harckocsi a Marcibányi tér híres Lövöldéje előtt állt és ő produkálta a közeli lövést. Az Aranka utca tetején lévő József főhercegi palota díszgömbjét találta el, majd a maga részéről befejezettnek tekintette a „szuezi harci cselekményeket” – meséli derűsen a főorvos.
Amikor másodszor is elment mellettük, ellenállhatatlan érzés kerítette hatalmába. Tudatosult benne, hogy egyetlen dolog nem történhet meg vele: nem lehetséges, hogy ne másszon be ebbe a fantasztikusnak tűnő szerkezetbe, mert látni akarta, hogy milyen belül!
– Miután oroszul nem tudtam, a jól ismert módszerhez folyamodtam, vagyis odaléptem a barátságosabbnak tűnő katonához és először magamra mutattam, majd a tankra. Bukó mozdulattal értésre adtam, hogy a tetőn lévő nyíláson át bemennék. Elképedve nézett rám, majd a társára, valószínűleg meglepte a kérésem. Mivel nem volt nálam benzines üveg és nem látszottam vérszomjasnak sem, a másik katona vállat vont. „Ha ez egy ilyen hülye gyerek, hadd nézze meg” – gondolhatta magában. Először a barátságosabb katona mászott be, én utána, a másik is fellépett a tankra, de ottmaradt. Szűk helyre kerültem, nagy nehezen elhelyezkedtem a katona mellett. Ezután megmutatta a különböző fogantyúk, kapcsolók működését. Felgyújtotta a villanyt, megmozgatta a lövegtornyot, beindította a motort. Kimondhatatlanul élveztem.
Lőni persze nem lőttünk, hála istennek, de én, a kis Papp Gyuri egy igazi tankban ülhettem!
Ilyenkor, ha visszaemlékszem rá, most is libabőrös leszek az izgalomtól – mereng el a történelmi emlékein Papp doktor.
Egy idő után megunta a szűk teret és kézjelekkel mutatta, hogy köszöni, kimenne. A másik katona szólt valamit oroszul a társának, aki kezével a várakozás jelét mutatta és elkezdett hátul matatni. Kis idő múlva előkerült egy zöldesszürke zacskó. Akkoriban ilyenekbe csomagoltak a boltokban a lókolbásztól a cipőig mindent. Nos, egy ilyen papírzacskót adott nekem és egy szót útmutatásul: mama!
– Éles eszemmel azonnal rájöttem, hogy anyámnak küldenek valami ajándékot. Integetve megköszöntem és hazavágtattam a zacskóval. Ekkor kaptam az anyai pofont. Anyám pánikszerű hívására apám villámgyorsan megjelent és valószínűleg egy pillanat alatt felmérte, hogy gránátot nemigen szoktak zacskóba csomagolni, így óvatosan felszakította a papírstaniclit. Példátlan élmény tárult a szemünk elé. Hivalkodóan sárga sztaniolba csomagolt valamik feküdtek előttünk. Mindkettőn felirat: THE GIFT OF AMERICAN PEOPLE. Az egyik fél kilónyi dán vaj volt, a másik fél kilónyi svájci csokoládé. Akkoriban valószínűtlen kincsek. Csak évtizedekkel később mesélte egy közelben lakó barátom, hogy a forradalom alatt az iskola melletti kis házban egy-két napig külföldi élelmiszersegélyeket osztottak – fejezi be nem mindennapi kalandját a főorvos.
Érdekes, hogy a fővárosban már régen elhallgattak a fegyverek, de vidéken itt-ott még decemberben is lázongott a nép, dördültek el lövések.
– A Népház felől egy Pobeda érkezett a tömeghez. A pártbizottság épülete előtt álló emberek megállították, ekkor kiugrott belőle a sofőr, Droppa Mihály és elvegyült a tömegben. A hírhedt szovjet autó Baranya László ezredesé volt, amely sok tatabányait szállított el erőszakkal... A tömeg elkezdte ütni, rugdosni a Pobedát, mígnem felborította. Ekkor az ott álló szovjet tank elindult, megállt a feje tetejére fordult gépkocsi előtt, megmozdította a tornyát, majd ráhajtott az autóra, megállt rajta, billegett egy ideig, s ekkor a Pobeda valamitől szikrát kapott és kigyulladt. Valaki felkiáltott: ”Futás, robbanni fog!” – kezd kutatni emlékeiben Vörös Lajos bácsi, aki 1956-ban „lakatossegéd úr” volt már.
Mindez december 7-én történt Tatabánya Óvárosában, ahol az akkor 18 éves Lali és barátai véletlenül keveredtek az események középpontjába.
– Délután mi, az Ótelepi temető mellett lakó srácok a Kórház utca és a temető közti úton fociztunk, amikor nagy hangzavarra lettünk figyelmesek a Bánhidai út felől. Átszaladtunk a temetőn, hogy megnézzük mi az a nagy lárma. Az úton két-háromszáz fős csoport vonult a kórház felé. Az élen már a lyukas nemzeti színű zászlót lengetve, néhány ismert „nagyfiú” menetelt és „Ruszkik haza!”, „Vesszenek a moszkoviták!”, „Aki magyar, velünk tart!” jelszavak skandálásával buzdították a tömeget. Megkérdeztük, hogy hová mennek, mire azt felelték, hogy a pártbizottság elé. Mi srácok, négyen-öten előre futottunk, hogy megnézzük, mi lehet ott. Amikor odaértünk, már sokan voltak, beszélgettek, ordibáltak. Felültünk a pártbizottsággal szembeni úgynevezett orvosi lakások előtti betonkerítés tetejére, onnan figyeltük az eseményeket. Valóban jött két orosz tank a Halászkert vendéglő felőli útról. Én csak két tankot láttam, páncélautókat nem. Az egyik tank elment a pártbizottság előtt, és befordult a Népház felé. Ekkor még nem tudtuk, hogy ott is áll a balhé. A másik tank megállt a teniszpálya-jégpálya sarkánál.
Az emberek körülvették a tankot, de nem bántották! Majd kis idő múlva kinyílt a tank teteje, és egy fiatal katona bújt ki belőle. Az emberek elkezdtek vele beszélgetni, kézzel-lábbal mutogatva, volt aki tudott valamit oroszul. Miután láttuk, hogy békés a hangulat, mi is odamentünk. Láttuk, hogy cigarettával kínálták a katonát, majd ő is belenyúlt a zsebébe és kivett egy marék mahorkát és újságpapírt, azt kínálta. Majd
nagy nevetés tört ki, amikor a katona azt kérdezte, hogy hol van, merre van itt a Szuezi-csatorna.
A katona a füléhez kapott a sisakján, majd gyorsan visszamászott a tankba, integetett és becsukta a tetőt. Beindították a tankot, ekkor mindenki szétszaladt, mi is visszaültünk a páholyunkba, a kerítés tetejére – meséli Lajos bácsi.
Ekkor fordult be Népház felől a már emlegetett hírhedt Pobeda, amelyen a tömeg kiélte a dühét és végül a szovjet tank adta meg neki a kegyelemdöfést.
– Miután a Pobeda lángra kapott, a tank nagy gázt adott, és lejött az autóról és elment az is a Népház felé. Pár pillanattal később hallottuk a tankot, a gépágyúból leadott három lövést, láttuk a levegőben a lövedékek útját. Eközben a Halászkert vendéglő felől jött egy csapat, talán 15-20 fős lehetett, akkor úgy hívták őket, hogy „pufajkások”. Zárt alakzatban jöttek, géppisztoly volt a nyakukban. Ellenállás nélkül bementek a pártbizottság épületébe. A tömeg pfujolt, ordibált. Kisvártatva arra lettünk figyelmesek, hogy a pártbizottság tetején egypár helyen tolják fel a cserepeket, majd kidugták a géppisztolycsöveket, és elkezdtek a levegőbe lőni. Abban a pillanatban hátrafelé leugrottunk a kerítésről, futás a kerteken át. A hátsó körülbelül 180 cm magas betonkerítést érintés nélkül ugrottam át. A másik oldalon mélyedés volt, tele tüskés vadszederrel, de nem számított, a félelem nagyobb volt, mint a tüske szúrása – fejezi be nem mindennapi kalandját Lajos bácsi.
A megyei lapban december 15-én közreadott hivatalos közlemény szerint: halálos áldozata a tömegoszlatásnak nem volt. A kórház sebészetén 12 könnyebb sérültet láttak el, 6 fő pedig a kórházban feküdt, egy kivételével könnyebb sérülésekkel.
