A kozmológiában az entrópia fogalma egy rendszer rendezetlenségi fokát jellemzi, az emberi nyelvek speciel az entrópia irányába tartanak, egyre kevesebb törzsi nyelvjárás van, egyre többen beszélik a spanyolt, az angolt meg a kínait, a guaranira (globális léptékben föltétlen) nem sok szükség mutatkozik. Hasonló folyamatok működnek a zenében is – nem véletlen: sokan a zenét is egyfajta nyelvnek tartják –, régen volt klasszikus, meg nép, meg jazz, aztán jött a rock and roll, a XX. század közepétől, második felétől pedig megsokasodtak a műfajok, a klasszikus rocktól kezdve az R&B-n, a soulon és a funkon, a punkon, a new wave-en, a technón és a drum&bass-en át ezer meg ezer irányzat alakult, karakán jellegzetességgel. Mára ennek nagyjából vége. Nincsenek meghatározott műfaji határok. Mindenki kísérletezik, inspirálódik egyéb műfajokból, egy-egy szerzeményre például ma már nem lehet azt mondani, hogy az indie pop dal, mert merít mondjuk a világzenéből, érezni rajta haiti zenei hatásokat, art punkot, vannak dance pop sajátosságai, úgyhogy legalább 5-8 műfaj megnevezésével lehet hozzávetőleges képet alkotni arról, mit játszik mondjuk az Arcade Fire.
Gondolhatnánk, hogy ez rossz. Kesereghetnénk, hogy mivé lesznek így a régvolt értékek, de ez legyen a konzervativizmus baja, nyitottsággal fogadva az újdonságot csodálatos zenei élményekhez juthatunk.
Péntek este ilyen tapasztalásért a Magyar Zene Házába kellett menni, ahol Alfa Mist segítségével pillanthattunk be a modern, nagybetűs muzsika izgalmas és színpompás kaleidoszkópjába. A hazánkban először fellépő Alfa Sekitoleko Kelet-Londonból származik, futballistának készült, de végül a zene és nem a bűnözés mellett kötött ki. Az idén megjelent, ötödik stúdióalbumának (Variables) Borderline című dalában halkan, visszafogottan kárhoztatja azokat az igazságtalan, elnyomó korlátokat és a könyörtelen nehézségeket, amelyekkel a fekete brit fiatalok szembesülnek napjainkban: "Mindennapi trauma, normalizálva – három lehetőség: zene, sport vagy bűnözés” – énekli. Világgá kürtölhetné fájdalmát agresszív rap-dalban, de a zenéje messzebb nem is lehetne attól a rideg, fájdalmas monotonizmustól, amit a lakótelepi raptől várunk. Dalai finomak, lágyak, melegek, s nem csak a jazz és a hip-hop határán táncolnak: olykor a klasszikus zenéből merítenek, máskor letagadhatatlanul Chick Corea progresszív hatását tükrözik, vagy az improvizációhoz nyúlnak, s mégis, valami csoda folytán ez a sokszínűség nem valamiféle kakofóniában bontakozik ki. Ezeknek a műfajkavalkádoknak megvan az a veszélye, hogy nehezen befogadhatóak, ám Mist nagyszerű érzékkel pakolja egymásra a dobot, a trombitát, a basszus és elektronikus gitárt, míg ő a zongoránál ülve olykor a háttérbe húzódik, máskor orgonajátéka adja a hangzásvilág karakterét.
Ennek dacára a telt házas közönség kb. fele külföldi volt, a magyarok nagy része alighanem egyetemista, a srácok többsége Fekete Giorgio (Carson Coma) alteregó. Mist nem énekelt, egyébként is inkább vendégénekesekkel kooperál, de ez nem csökkentett az összhatásból. Legfeljebb a zenészek szólója illett kevéssé az élményhez, fölösleges és öncélú hatást kelt egy esős, őszi este melankóliája közepette, amikor egyébként is nyilvánvaló a fellépők tehetsége, s amikor önkéntelenül filmszerű képek főszereplőjévé válik a hallgató.
Ettől függetlenül sokkal több Alfa Mistre volna szüksége a magyar társadalomnak. A frusztrációnkat verbális erőszakosságban éljük ki, ahelyett, hogy elengednénk és átadnánk magunkat egy igazi mai muzsika andalító hullámainak.
Talán idővel!... Az előzenekar a magyar New Fossils volt, amely az elvágyódó elektronika és jazz erényeiből alkotott hangzása tökéletesen vezette föl az estét. Az együttesnek az idén jelent meg a debütáló albuma. Remélhetőleg mind többen hallgatnak majd Beton.Hofi helyett mívesebb és értékesebb zenét.
