Buda lakatlan külső fertályán, a Hűvösvölgy néptelen lankáin különös házat pillantott meg 1912 novemberében a Budapesti Hírlap újságírója. „Nem lakóház, mert egy ablaka sincsen. Nem raktár, mert annak nagyon előkelő volna és azonfölül ki menne a világ szélére, dülő-utak keresztezésére, vásárolni? Nem börtön, mert a sok kacér tornyocskája, a zöld, magyaros kis kapuja, meg a piros teteje nagyon vidám az ilyen szomorú rendeltetéshez.” Hogy akkor micsoda? Szobrászműterem.
A budapesti Szabadság-szobor bölcsőjét találta meg a riporter, aki bebocsáttatván a magas, ablaktalan épületbe, máris szembekerült a mű egyik főalakjával, a Hadúr öt-hat méter magas – de még így is felére kicsinyített – figurájával. A szerző elragadtatása nem ismert határt: „A felhőkből néz lefelé, összevont szemöldökkel, irtózatos nézéssel: lent ölik a magyarokat. A két karját összefonja a mellén, mintha azzal a két izmos pánttal a hatalmas mellkast iparkodnék védeni, hogy széjjel ne vesse a viharzó indulat. Az arca ijesztő a keserű haragjában és gyönyörködtető a fönséges szépségében. Egészen magyar és egészen élő arc.”
Öt esztendeje dolgozott már ekkor a két fiatal szobrász, a harmincnégy éves Szamovolszky Ödön és a két évvel ifjabb Gách István a roppant művön. Azt követően, hogy 1907-ben mindenki meglepetésére megnyerték az immár negyedszerre kiírt pályázatot, az elégedett főváros telket adományozott nekik és műtermet építtetett számukra. Ők pedig – a munka félidejéhez érve – az arra kószáló újságírónak be is mutatták az elkészült gipszmintákat: a riport szerint ekkor a Hadúr figurája mellett már készen volt a paripák vontatta harcikocsi és a két oldalsó, Petőfi, illetve Kossuth mögé tömörülő szoborcsoport is.
Éppen harminc év telt el azóta, hogy a főváros úgy határozott, a közelgő millenniumra emlékművel emlékezik meg a szabadságharcról is. 25 ezer forinttal kezdték meg az adományok gyűjtését, és mi sem jelezte jobban a magyarok lelkesedését, mint hogy három év elteltével már 140 ezer forint volt az alapban. A művészeti bizottság heves vitákat folytatott arról, hol lenne a legjobb helye a monumentumnak: felmerült a Gizella és a Deák tér, a frissen kialakított Oktogon és a városligeti artézi kút helye is. Podmaniczky báró a Gellérthegyet javasolta, Matolay Elek viszont felhívta a figyelmet, hogy „szemben a királyi várral a magasabban lévő szabadságszobor nem loyális”.
Csak a szobor, csak az nem akart megszületni. Sem az 1885-ben kiírt, sem az 1891-es pályázat nem vezetett eredményre, sőt, az 1904-es harmadikat megelőzően még az a gyanú is felébredt, hogy az udvarhű erők megpróbálják elmismásolni az eredeti célt, és a 48-as szabadságharc helyett immár az összes magyar szabadságmozgalom emlékét vésetnék kőbe. Így aztán a Főváros nem aprózta el, egyszerre írta ki a Szabadságharc- és a Kossuth-szobor pályázatát, mégpedig úgy, hogy a két emlékmű helyét egymással szemben jelölték ki, a Szabadság tér két végén.
Ezen a pályázaton már indult Szamovolszky Ödön is, mégpedig a nálánál tapasztaltabb Horvay Jánossal, és mindkét szoborra készítettek terveket. Ám ez a kör is eredménytelen volt, a zsűri olyan reménytelennek látta az anyagot, hogy a második fordulót meg sem hirdette. Aztán pár évvel később újra belevágtak, és ekkor megtörtént a csoda: Szamovolszky és Gách műve egyenesen rajongást váltott ki a külföldi szobrász-sztárokkal felállt bíráló bizottságból. Lyka Károly így foglalta össze sikerük titkát: „szobrászaink egész sora elvérzett abban a törekvésben, hogy a szabadságharc emlékmüvét Kossuthtal, Petőfivel, sassal, Hungáriával, népséggel-katonasággal, szántóvető paraszttal, ágyúval, ekével, ökörrel, lóval, a harci epizódok egész sorával, tájképekkel, várakkal, bástyával, koronával, hegygyel, géniuszszal, angyallal stb. stb. fejezze ki. A monumentum nem történetírás és nem képrejtvény.”
A két fiatal szobrász azzal, hogy maga mögé utasított tizenhét másik versenyzőt – köztük az örök győztes Zala Györgyöt –, elnyerte a 12 ezer koronás első díjat, majd pedig megkapta a már említett műtermet, hogy ott készítsék el mintegy 550 ezer koronából a 24 méter magas, 18x16 méter alapterületű emlékművet. Belevetették magukat a munkába, 1913-ra megvolt a végleges kialakítású terv és a főbb szobrok feles arányú gipszmintája. Már arról folytak a tárgyalások, carrarai vagy ruszkicai márványból faragják-e ki őket – a szobrászok az utóbbit szerették volna.
Ha nem tört volna ki a világháború, 1918-ban, a hetvenedik évfordulón minden bizonnyal felavatták volna a szabadságharc emlékművét. Így azonban minden másként történt. 1918-ban Szamovolszky Ödön rég halott volt – állítólag a sorozásra várva kapott tüdőgyulladást, az vitte el; a Kerepesi temetőben saját szobrát állították a sírjára –, Gách István pedig Taskentben volt hadifogoly. Miután hazatért, jobb híján beköltözött a műterembe, és megkezdte szívós harcát az emlékmű felállítása érdekében. De újra és újra kiábrándító választ kapott: a szoboralap elinflálódott, a szükséges 400 ezer pengőnek a töredéke sem állt rendelkezésre.
Ha valami jó apropó került, persze mindig akadt újságíró, aki megírta a szomorú történetet. 1927-ben ilyen volt Horvay János ugyancsak húsz éve készülő Kossuth-szobrának a felavatása a Parlament előtt. 1932-ben pedig az adta az alkalmat, hogy a főváros lebontatta a pasaréti műtermet, és a telket átadta a ferenceseknek, akiknek aztán Rimanóczy Gyula tervezett templomot, hogy szolgálhassák az immár benépesült terület katolikus híveit. Gáchot elköltöztették a Mester utcába – majd holmi lakbérhátralékok folytán tovább Kőbányára –, a szobrokat pedig több darabra vágva levitték a Bazilika pincéjében lévő raktárba.
Minél többször mesélte el Gách István a Szabadságharc-szobor históriáját, annál inkább feledésbe merült, hogy kettejük közül inkább Szamovolszky játszotta a mintázásban a főszerepet. Úgy tűnik, lassan-lassan Gách maga is elhitte, hogy a Bazilika alatt a saját alkotásai porosodnak. Elbeszélése szerint lejárt hozzájuk, kijavította a sérüléseiket. Még 1938-ban és 1943-ban is látták újságírók a gipszeket, az ötméteres Hadúrról és a harcikocsiról külön megemlékeztek. Mi több, 1947 júliusában, amikor már a levéltár raktáraként szolgált az altemplom, a Magyar Nap riportere is rájuk bukkant: a Hadúrról fotót is közölt.
Habár Gách még tizenöt évet élt, ez az utolsó híradás, amely a szobrokról megjelent. Hiába, hogy a következő évben az ország a szabadságharc centenáriumának lázában égett, a félkész emlékművet erőnek erejével elfelejtették. Erős változásban volt a köztéri művészet. Ki tudja, talán a hatalmas gipszek is ekkor tűntek el a Bazilikából, biztos, ami biztos. A Szabadság téren kijelölt helyüket – a korábban ott állt irredenta kompozíciótól – már amúgy is rég átvette a szovjet hősi emlékmű.
