Igaza van Rónay Tamás kollégámnak. Néhány napja írta a következőket Orbán Viktor veszprémi, 56-os beszéde kapcsán: miniszterelnökünk 2010-ben még Nagy Imre szerepét méltatta, ez a motívum azóta teljesen eltűnt a beszédeiből. És bár az az írás másfelé kanyarodott, én most visszahajlítom. Egészen 1989-ig, ama bizonyos újratemetésig. Nagy Imre újratemetéséig, aki most, harmincnégy évvel később már semmilyen apropót nem szolgáltat az 56-os megemlékezéshez
De nézzük, miket is mondott a hajdani Orbán Viktor, és ne firtassuk az akkor legendássá vált beszéd hátterét, törüljük ki az emlékezetünkből az utólagos információkat, csak a borzas, szakállas, liberális fiatal politikusra koncentráljunk. Arra a politikusra, aki így beszélt: „Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával.Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket, és bizalmát beléjük helyezte.” És így zárta beszédét:”Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek: meghajtják fejüket emléketek előtt.”
Harmincnégy évvel később, a mára miniszterelnökké avanzsált, és már sejtjeiben sem liberális – sőt !- Orbán Viktor a felsorolt nevek közül egyet sem ejtett ki ünnepi szónoklatában. Nagy Imre végképp elveszett számára, és az őt, mármint Orbán Viktort ünneplők számára. Ahogy elhurcoltatott Nagy Imre szobra a Parlament elől, úgy szorult ki a megemlékezésből az egykori miniszterelnök.
Minden változik, mindenki változik, mondhatnák erre. És nyilván igazuk lenne. De hogy mekkora ez a változás, az korántsem mindegy. Hogy megtagadjuk mindazt és mindazokat, akikre hajdan esküdni is mertünk, akartunk, az azért valami mást tükröz. Valami olyasmit, hogy a történelmet, a történéseket fazonírozzuk át, hajlítjuk magunk felé. '56 és '89 is már csak 2010 fénytörésében értelmezendő – a mai kormányfő tükrében. Ahonnan nem az a 89-es fiatalember néz vissza, hanem valaki más, olyasvalaki, aki maga alakította az újkori történelmünket, és formálta a maga képére.
Az a fiatalember 89-ben nem kiválogatott, meg- és átrostált közönség előtt beszélt. Az a fiatalember ott már szabadon szónokolt a demokráciában hívő, abban reménykedő, azt követelő tömeg előtt.
Nagy Imre, akkor és ott hős volt és etalon. Ma nem az. Arcát, személyét a kor mai főszereplői szeretnék elfeledni. És lassan, ennek fényében, újra aktuálissá válik, kicsit átírva Nagy Gáspár 1983-as verse. Emígyen: "egyszer majd újra el kell temetNI/és nekünk nem szabad feledNI/ a „feledékenyeket” néven nevezNI!"