Bár adózni senki nem szeret, mégis egyszerre muszáj és szükséges. Ha nem tennénk, egyszerűen nem lehetne működtetni az országot és az államot. Egyiket sem. Mindezek korántsem az elvont dolgok birodalmába tartozó ügyek. Bizonyítja, hogy adóforintok nélkül nem létezhetne közoktatás, nem vihetnénk óvodába, iskolába gyerekeinket. Nem volnának kórházak, rendelőintézetek, de nem épülnének utak, a meglévőket nem volna miből karbantartani, és szó szerint még arra sem volna pénz – mert honnan is volna –, hogy egyetlen zebrát felfessenek a városban. Olyan apróságokról nem beszélve, mint a közvilágítás, köztisztaság, és mellettük a rendőrség, tűzoltóság, mentők mindennapi munkája. De nem volna sem helyi, sem távolsági tömegközlekedés, közkönyvtárak, védőnői szolgálat, állami és önkormányzati feladatok sokasága, amelyek száma szinte felsorolhatatlan.
Könnyen belátható, hogy nem pusztán azért adózunk, mert az adóhatóság a maga erőteljes eszközeivel erre kényszerít bennünket, hanem ott található ebben az a józan belátás, hogy amennyiben egy civilizált országban szeretnénk élni, akkor ennek szó szerint ára van. Ez nem más, mint az adókra befizetett összegeink.
Ha úgy látjuk, hogy az államot képviselő, egymást váltó kormányok a jó gazda gondosságával bánnak az adónkkal, akkor joggal érezhetjük, hogy bár tőlünk vonták el a pénzt, azt mégis jó ügyekért, körültekintő módon használják fel.
De mit tegyünk, ha arról értesülünk, hogy a kormány 570 millió forint vissza nem térítendő támogatást ad a szlovén másodosztályban szereplő NK Nafta 1903 focicsapatának?
Vagy ha arról olvasunk, hogy két részletben 3,8 millió dollárral segíti a magyar állam a libanoni keresztény templomok felújítását? Mit kezdjünk azzal a hírrel, hogy hazánk 105 millió dollárral, átszámítva 40 milliárd forinttal segíti a Putyin-párti Milorad Dodik vezette Boszniai Szerb Köztársaság működését? Vagy azzal: a magyar űrkutatás kasszáját nemrégiben 28 milliárd forinttal töltötték fel?
Ne adózzunk? Ez a megoldás?