Karsai Dániel jogász egy Seneca-paradoxont idézett, amikor az eutanáziáról beszélt a 444-nek: „Csak a gyáva és lusta ember választja a halált a szenvedés miatt, de csak egy őrült él a szenvedés kedvéért”. Én bölcsészként Roger Martin du Gardra hivatkozom. A Thibault család című családregényének legutolsó mondata Antoine, a fiatal orvos "halálnaplójából" származik. Az I. világháborúban mustárgázzal megmérgezett katona befecskendezi magának a halált hozó mérget. S ekkor állapítja meg ezt: "Egyszerűbb, mintsem hinné az ember."
Ez a mondat egyetemista korom óta nyújt nekem vigaszt a halál ellen, függetlenül attól, hogy mennyire igaz. Hiszen arról nincs tapasztalatunk. Arról viszont van, hogy milyen tűrhetetlen szenvedések után aktív eutanáziában reménykedni.
A halál választása ilyen helyzetben nem jogi kérdés! A jog feladata annyi, hogy szabályokkal bástyázza körül a döntés szabadságát. Ez a döntés emberi, erkölcsi, filozófiai, nem utolsó sorban társadalmi kérdés. A gondolkodó ember ugyanis ezek alapján mérlegel. A filozófia már az ókor óta próbál magyarázatot találni a halál kérdésére, majd újra és újra feltették a kérdést a gondolkodók, mi a halál, és mi a viszonyunk hozzá. Válasz igazán sehol sem születhetett, mert eszünk számára felfoghatatlan tényről van szó.
A legtöbbet talán az egzisztencialisták tették az ügyért: számtalan megközelítésükből hol a halálra váró magánya, hol az interperszonális kapcsolatban bekövetkező halál társas volta domborodik ki. Legfőképpen a szabadság fogalma az, ami köré a gondolatfolyam rendeződik. Ha végignézzük, mit ad az embernek maga a lét, akkor döbbenetes következtetésre jutunk: sem a születésünkről, sem a halálunkról nincs lehetőségünk dönteni. De a halál az egyetlen esemény, amely tényleg egyenlőséget teremt az emberek között.
Ez viszont sovány vigasz annak, aki éppen iszonyú szenvedések között haldoklik. Vajon van-e szabadsága arra, hogy önállóan döntsön önmagáról ebben a helyzetben? Szerintem ha komolyan vesszük azt, hogy az ember méltósággal rendelkező lény, akkor erről vita nem lehet.
Magam is voltam ebben a helyzetben. Öt évvel ezelőtt volt egy nagyon súlyos betegségem, és két alkalommal mondták orvosaim, hogy meghalhatok. Akkor tapasztaltam meg azt, hogy a lélek tudja, mikor érkezik a halál. Az én lelkem nem jelzett erről, így nem hittem nekik. Nekem lett igazam. De volt egy alkalom, amikor a pokol legalsó bugyrába kerültem. Olyan rettenetes fájdalomban és megaláztatásban volt részem, hogy heves sírógörcsöt kaptam. Vasárnap délután volt, a kórházi tartózkodás legreménytelenebb napja, és akkor a nővérke felajánlott egy pszichológust. Ránéztem, de nem mondtam ki: és mire tanítsam őt? De amikor meggyógyultam, és felidéztem azt a szörnyű méltóság-vesztést, elhatároztam, hogy soha többé ilyet megélni nem fogok!
Nagyon fontos kérdések vetődnek fel ilyenkor. Hány éves vagy, amikor bekövetkezik a végzetes betegség? Milyen életkörülmények között ér e rettenetes trauma? Dönthetsz-e egyedül a helyzetedben?
Nézzük az elsőt: ha kisgyermeket ér el a végzetes betegség, ő orvosa szerint nem tud dönteni. Szabadsága még embrionális állapotban van, tehetetlenül éli végig a kérlelhetetlen halálhoz vezető utat. De nehogy azt higgyük, hogy nem tudja. Az ő lelke is jelez. Ezért olyan rettenetes őt kezelni - reménytelenül.
A fiatal ember már döntésképes. Ha csak magáért felelős, akkor bárhogyan dönthet. De ha már érett, családos ember valaki, akkor felelős a többiért is. Ilyenkor nézetem szerint közösen kell a döntést meghozni - minden eshetőséget mérlegelve. Ha idős az ember, akkor általában újra szabad. Hagyjuk őt dönteni! Elöregedett világunkban végképp nem szabad ezt a problémát félresöpörni. Tudjuk megfelelően kezelni az idősek testét és lelkét?
De kérdés az élethelyzet is: ha valaki jól, kiegyensúlyozottan él, bármilyen korú, lázadni fog a halál ellen, hiszen olyan jó élni; míg akinek az élete kudarcos, megalázó helyzetek tömege, miért akarná tovább hosszabbítani újabb borzalmakkal? Hagyjuk őket dönteni! Felelős, érett emberként kell viselkedni, ez a kulcs.
Arról viszont kevés szó esik, hogy kik a döntéshozók. Végtelenül felháborít, amikor az abortuszról a világ országaiban majdnem kivétel nélkül férfiak döntenek, holott fogalmuk sem lehet arról, mit jelent ez a nők életében. Miért nem egyenlő a felelősség? És kik hoznak döntést az aktív eutanáziáról? Akik alig, vagy egyáltalán nem találkoztak a problémával. Még érveket is gyártanak annak érdekében, hogy vélt igazuk valósnak hasson.
Szerencsére a világ értelmesebb felén már nincs így, Az aktív eutanázia megoldható rendkívül humánus módon, félelmet nem keltve, hanem inkább azt csillapítva az eljárás során. Belgium, Hollandia, újabban Ausztria a példa rá. Sőt vannak már statisztikák is. A tavalyi évben Belgiumban az összes halálozás 2,5 százaléka eutanázia útján következett be. Évről évre nő ez a szám. Új jelenség, hogy házaspárok együtt szeretnének meghalni, nem végignézni egyikük vagy mindkettejük reménytelen haláltusáját. Pontos látleletet ad ez korunkról. Úgy vélem, meg kell adni a lehetőséget minden szenvedőnek.
Még egy nagyon fontos szempont. Koromból fakadóan sok ismerősöm dilemmáját látom, és a lelki tényezők mellett bizony ott van az a súlyos tény is, hogy iszonyú összegbe kerül a szenvedő öregekről való méltó gondoskodás.
Ma átlag 400 ezer forint egy hónapra az ápoló 24 órás jelenléte, plusz teljes ellátás is jár neki. Nagyon óvatosan számolva ez havi 600 ezer forint, azaz egy évre 7,2 millió. Hol van ez az átlagnyugdíjtól? S e gondozott öregek nagy része már súlyos teherként éli meg az életet, gyermekeik pedig belenyomorodnak a kiadásokba - miközben ez mindenkinek rossz igy.
A mi országunk is megoldásért fohászkodik. Halljuk meg!
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.