Mint sok nagy művészeti alkotás, Beckett Fin de Partie című drámája is – a leghelyesebb fordítás a Végjáték – is végeredményben a végről, és az élettel, az életművel való számvetésről szól, erre a cím is konkrétan utal. Kurtág a nyolcvanas évei közepén kezdett hozzá a becketti szöveg megzenésítéséhez, végül egy kétórás opera született hosszú évek munkája után. Ismerve a zeneszerző korábbi, kisebb lélegzetű alkotásait, amelyekben gyakori motívum, hogy milyen nehéz magunkat a szavak révén kifejezni, nem meglepő, hogy választása a Párizsban már 1957-ben, a bemutatón látott színdarabra esett. Egy mondat a műből: „De hát miről tudnak még beszélni, miről lehet még egyáltalán beszélni?” És Kurtág nagyformában, operában, egy általa addig mellőzött műfajban kezdett gondolkodni. A megzenésítés ötlete valójában Alexander Pererirától, a zürichi operaház akkori igazgatójától származik, ő kérte fel Kurtágot a 2010-es évek elején a komponálásra. Pereirának végül a Scala igazgatójaként, 2018. november 15-én sikerült bemutatnia az operát.
A négy énekest a Kurtág asszisztenseként és a produkció korrepetitoraként működő Arnaud Arbet választotta ki a Scala által ajánlottak közül: Hamm Frode Olsen, Clov Leigh Melrose, Nell Hilary Summers, Nagg Leonardo Cortellazzi volt a bemutatón és az utána következő, más országokban tartott előadásokon is. Most Scala-béli elfoglaltsága miatt Legh Melrose-t Haja Zsolt helyettesítette – a látottak, hallottak alapján mondható teljes értékűen. A többi énekes és a zenekar tehát a kezdetektől együtt dolgoztak a zeneszerzővel a betanulás során, ami már 2016-ban elkezdődött Magyarországon, mivel Kurtág egészségi állapota már nem tette lehetővé a milánói és a többi helyszínre való utazást. 2017-ben az (akkor még Óbudai) Danubia Zenekar is beszállt az előkészületi munkálatokba, így a mostani előadáson természetes volt, hogy ez a zenekar játszik. A karmester maradt az ebben a betanulási folyamatban végig részt vevő, a művet és Kurtág munkásságát alaposan ismerő Markus Stenz. Ebből a szempontból tehát abszolút egyedülállót kaptunk, hiszen a többi bemutató helyszíni próbáit és magát a premiereket sem kísérhette a szerző óvó, segítő figyelme.
Amit a Müpában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben megtapasztalhattunk, az igazából az ottani operaelőadáskon megszokott félszcenizálás volt. Az orgonasípok elé függesztett hatalmas vetítővásznon láthattuk a sivár szobát néhány vonallal megrajzolva, és itt olvashattuk a magyar szöveget is. A kukák szintén egy-egy paravánra rajzolva jelentek meg, amelyek mögött az énekesek, Hilary Summers és Leonardo Cortellazzi rejtőztek, vagy amelyek mögül felbukkantak, ha szerepük úgy kívánta. Frode Olsen végig kerekesszékben ült, mint hírlik, már így is tanulta meg szerepét. Az ő véres kendőjét még beleszámítva más kellék, továbbá díszlet, jelmez, smink nem volt.
Az énekesek teljesítményéről már minden pozitív jelző elhangzott a korábbi előadásokkal kapcsolatban. Budapesten most a szerző jelenlétében újíthatták fel tudásukat – minden tekintetben egészen kiválót nyújtottak. Színészként, operai hangfenoménként, vagy a kurtági, éneklésnek csak részben nevezhető félig énekhangon, félig beszédszerűen megszólaló kifejezésmód előadóiként is. Jól segítette őket a színpadon ülő zenekar, ez valóban előny lehetett egy operai előadáshoz képest, ahol a zenekari árokban rejtőző zenészekkel csak korlátozott, közvetett kapcsolatuk lehetett. A zenei írásmód – bár a teljes nagyzenekar is megszólal, ha kell – sokszor kamarazenei, a finom összefüggések hangzó kifejtéséhez jót tett az egy térben való megjelenés az előadóknak, ráadásul a közönség is könnyebben értelmezhette így a hallottakat. Az élmény a visszafogott színpadi elemek ellenére is magas rendű és megrendítő volt, a hosszan tartó ünneplés méltán szólt a szerzőnek és a szereplőgárdának is.
Infó
Kurtág György: Fin de partie (A játszma vége). Frode Olsen, Haja Zsolt, Hilary Summers, Leonardo Cortellazzi – ének. Danubia Zenekar, vezéyel: Markus Stenz. 2023. október 12., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Beckett darabja
„A Végjátékban Beckett a lehető legradikálisabban redukálta elemeire a cselekményt és a színpadi akciót. A főszereplő a kerekesszékben ülő, vak Hamm, a regényén dolgozó író, akivel együtt él szolgája, a leülni képtelen, sánta Clov, s ott vannak még Hamm szülei is, Nell és Nagg, mindketten elvesztették lábaikat, és egy-egy kukában töltik az életüket (hogy miért, az nem derül ki, de Beckett univerzumában nincs is értelme a kérdésnek). Vagyis a négy szereplő közül három nem tud mozogni, egy szinte képtelen arra, hogy megálljon. A helyszín ismeretlen, a tér egy üres szoba, az időpont bizonytalan, nem sokkal korábban feltehetőleg apokaliptikus események történtek, az emberiség teljes pusztulását megelőző utolsó pillanatokban járunk. Az egyetlen jelentősebb színpadi esemény a darabban Nell halála, és a szöveg szerint ez is mellékesen történik (később talán Nagg is meghal). Clov szeretné otthagyni Hammot, de képtelen rá, Hamm nem tudja elviselni Clovot, de sem fizikailag, sem lelkileg nem nélkülözheti. Emlékfoszlányok révén rálátunk a múlt szilánkjaira, ám még a két főszereplő közötti viszony sem egyértelmű.” (A részlet Fazekas Gergelynek a milánói bemutató után pár nappal a 444-en megjelent írásából való.)
