Tíz esztendővel ezelőtt nyolcas volt a bicikliben Amszterdamban. Csányi Sándor, az MLSZ elnöke azonban kijelentette: „Nem mondok le, mert jó úton járunk.”
Még a korabeli kormánysajtó sem így látta. A hollandoktól elszenvedett 1-8 után a Magyar Nemzet efféléket írt a magyar futballról: „a hazai NB I a topligákhoz képest szabadidős tevékenység”; „a nemzeti együttes tagjai Bukarestben és Amszterdamban is fizikumukban megfáradt öreguraknak, mentálisan, lelkileg éretlen kölyköknek tűntek”; „legsötétebb napjain Andorra, Guam, Lesotho, San Marino kap ennyit”.
A Magyar Hírlap még kíméletlenebb volt. Tegeződve gyalázta a labdarúgókat: „Nem az a baj, hogy kikaptatok. Az a baj, ahogyan kikaptatok. Erre nincs mentség, és nincsen magyarázat. Takarodjatok! Takarodjatok, mert ti vagytok a szégyen maga. S ez önmagában még senkit sem érdekelne. De ti akárhová mentek, mindenhol szégyent hoztok a hazátokra, és megaláztok mindannyiunkat. (…) Vegyétek le örökre a címeres mezt, mert csak beszennyezitek magatokkal. Az utolsó oltsa le a villanyt, és ne lássunk titeket soha többé!”
Aztán Dzsudzsák Balázs összesen 109-szer, Vanczák Vilmos 79-szer, Hajnal Tamás 59-szer szerepelt a válogatottban, a honosított Nemanja Nikolicsot már-már extraklasszissá avatták – jóllehet messze volt attól –, Böde Dánielből pedig „a madocsai Messi” lett.
Hétgólos vereség negyedszer érte a válogatottat a magyar futball egész történetében. (Nagyobb különbségű „gyufa” soha nem volt.) Az első két csapást még a hőskorban – 1908-ban, majd 1912-ben – a „tanítómester” angolok mérték legjobbjainkra, aztán a harmadik 0:7 a baráti náci Németországban következett be 1941-ben, három esztendővel az első magyar vb-döntő és két évvel azután, hogy a Horthy-hegemónia híresen humánus zsidótörvényei nyomán tisztogató kormánybiztost ültettek az MLSZ élére, mivel „a hiányosságok mind jobban kimélyítették azt az ellentétet, amely a magyar labdarúgósport és a keresztény középosztály között kifejlődött”.
A Nemzeti Sport már Amszterdam előtt egy hónappal, a bukaresti 0-3 után vészharangot kongatott. Ilyen megállapítások sorakoztak az újságban: „itt a vég!” „minden poszton kudarc, avagy a földbe döngölt csapat”; „kilátástalan”; „értékelhetetlen”; „a románok úgy játszadoztak velünk, mint apa a kisfiával”.
Majd 2013. október 11-én „sikerült” megdönteni a hollandok elleni negatív rekordot, az 1994-ben Eindhovenben „elért” 1-7-et. A szünetben 4-0-ra vezettek a tobzódó narancssárgák, akiknek szakvezetője, Louis van Gaal együtt érzett a magyarokkal, mert egy óra múltán lecserélte a mesterhármast jegyző Robin van Persie-t. A gála, sajnos, nélküle is folytatódott, és a vendéglátók örömét beteljesítette, hogy a hetedik és a nyolcadik holland gólt Rafael van der Vaart és Arjen Robben egyaránt szabadrúgásból vágta be (8-1).
A legnagyobb ámulatot azonban a vendéglátók hatodik „dugója” keltette. A káosz válogatottjának szombathelyi „felfedezettjének”, Devecseri Szilárdnak a környékén sem volt senki, ám a megzavarodott védő váratlanul a saját kapujába fejelt. Megmozdulását hasonló derültség fogadta, mint a duci Bácsi Sándor becserélését 1989-ben, a Sevillában rendezett spanyol–magyar vb-selejtezőn (4-0).
A többiek se nagyon tudták, hol vannak. A Bogdán – Vanczák, Guzmics, Korcsmár, Kádár (Devecseri) – Koman, Varga József, Hajnal (Elek), Dzsudzsák – Böde, Németh Krisztián (Nikolics) összetételű társaságnak aznap este nem volt randevúja a labdával, kész csoda, hogy – kezezés miatt – Dzsudzsák 11-esből szépíteni tudott.
A Nemzeti Sport megint elparentált: „Szakmai csőd, képzetlen játékosok, minősíthetetlen közeg = magyar futball.” Sőt előrevetítette: „A tükörkép nem teljes, lesznek még kudarcok.” Szalai Ádám pedig néhány nappal később ilyesmiket mondott: „A szurkolókat hosszú évek óta átverjük... Kérem, ne hülyítsük egymást!”
Egervári Sándor szövetségi kapitány a vb-selejtező előtt azt fejtegette, hogy „miután a hollandok támadószekciójában a világ legjobbjai vannak, ezúttal különös hangsúlyt fektettünk a védelem stabilizálására”. Hozzátette: „minimális esély van a győzelemre" Amszterdamban, ám azzal a kevéssel „meg kell próbálnia élni a csapatnak”. Majd a találkozó után közölte: „Ilyen súlyos vereség után vállalnom kell a felelősséget”, és leköszönt tisztségéről.
Nem sok együttérzést kapott. Az Új Dunántúli Napló mérgében odáig ment: „Lemondását szerencsére elfogadták.”
