A Belügyminisztérium arra utasította az alája tartozó szervek és intézmények, köztük a tankerületi fenntartású iskolák vezetőit, hogy nem fogadhatnak el semmilyen, mások mellett magánszemélyektől vagy civil szervezetektől kapott adományt vagy bármilyen felajánlást mindaddig, amíg azt a központban (tankerületi központok, Klebelsberg Központ) jóvá nem hagyták. Ez azt is jelenti, hogy az igazgatóknak minden esetben jelenteniük kell, ha bárki adományozni szeretne valamit az iskolának.
Bizonyos szempontból ez akár érthető is lehetne. Természetes, hogy egy felelős iskolafenntartó tisztában szeretne lenni azzal, milyen pénzbeli vagy tárgyi adományok érkeznek az intézményekbe, hiszen ezekről például a saját hatáskörű beszerzéseknél is érdemes tudni. Még azt is meg lehetne érteni, ha elejét szeretnék venni annak, hogy az iskolákba olyan adományok is érkezzenek, amelyeket az intézmények nem tudnak hasznosítani.
Ám az, hogy mindenről csak központilag születhet döntés, egyrészt azt mutatja, hogy a központban nem bíznak az iskolaigazgatókban: mintha ők nem tudnák eldönteni, az iskolának mire van szüksége és mire nincs. A központ szemében az igazgatók is csak gyerekek. Másrészt nyilvánvaló az igény a totális állami ellenőrzésre: az iskolákban sem történhet semmi a központ tudta, jóváhagyása nélkül. Nehogy már lelkes szülők csoportjai mondjuk a hivatalos tankönyvjegyzékből száműzött kötetekkel töltsék fel az iskolai könyvtárat, az állami egyentankönyveket meg a penész egye meg.
De ha már a kontrollról beszélünk, friss hír, hogy az októberi iskolai statisztikai adatlapból, amit az igazgatóknak kell kitölteniük, kihúzták a betöltetlen tanári álláshelyekre vonatkozó részt. Úgy tűnik, a valós pedagógushiányra már nem annyira kíváncsi az állam. Mert amiről nincs adat, az szerintük nem is létezik.